III. András származásával kapcsolatban máig vita folyik, ugyanis senkinek nem sikerült bebizonyítania, hogy a király valóban II. András (ur. 1205–1235) unokája, mivel annak utolsó gyermeke, (Utószülött) István apja halála után született. II. András ekkor már közel járt 60. életévéhez, ezért a kortársakban is kételyek merültek fel az utószülött herceg származásával kapcsolatban. Olyan híresztelések is szárnyra kaptak, miszerint István vér szerinti apja a királyné, Estei Beatrix állítólagos szeretője, Ampod fia Dénes nádor volt. Az Árpád-házi herceg anyjával külföldre menekült, majd később beházasodott a velencei Morosini családba, és feleségétől, Tomasinától egy fiúgyermeke született, akit – nagyapja után – Andrásnak neveztek el.

A Velencében élő András herceget többször megpróbálták felhasználni IV. (Kun) László király (ur. 1272–1290) ellenében, azonban 1278-as és 1290-es hatalomátvételi kísérlete egyaránt kudarcot vallott. Amikor Kun László meghalt, András éppen Habsburg Albert osztrák herceg (ur. 1282–1308) fogságában sínylődött. Bár korábban a bárók és nemesek nagy része kétségbe vonta III. András királyi származását, László halála után egy emberként álltak mellé – ennek legfőbb oka természetesen nem az Árpád-házhoz való ragaszkodás volt, sokkal inkább azt remélték, hogy az új koronás fő uralma alatt lehetőségük nyílik majd a László idején megkezdett politikai játszmák folytatására. Lodomér esztergomi érsek hamarosan Magyarországra szöktette Andrást, majd 1290. július 23-án megkoronázta Székesfehérváron.

Az új király nehéz helyzetben volt, hiszen uralmát nem csak a külső trónkövetelőkkel szemben kellett megerősítenie, de vissza kellett szorítania az V. István (ur. 1270–1272) halála óta folyamatosan erősödő oligarchákat is. III. András egyedül a köznemesi tömegekben és a klérusban bízhatott, rájuk támaszkodva hívta össze aztán az 1290. évi óbudai országgyűlést, ahol 31 cikkelyből álló dekrétumot adott ki. A király az oklevél értelmében országtanácsot szervezett a legfőbb egyházi és világi méltóságokból, az oligarchák befolyását pedig úgy igyekezett ellensúlyozni, hogy a legfőbb pozíciók betöltését a köznemesi tömegek hozzájárulásához kötötte. András megtiltotta örökölhető tisztségek és egész vármegyék eladományozását, és előirányozta a szedett vámok és korábban szerzett birtokok felülvizsgálatát. Bár az uralkodó megfelelő eszközöket választott helyzete javítására, ahhoz már nem volt elegendő ereje, hogy a fenti intézkedéseket végre is hajtsa. A bárói famíliák burkoltan, majd nyíltan is felléptek ellene, és elsősorban diplomáciai elszigeteltségét használták ki.

Bár András koronázása érvényes volt, a térségben nem akadt olyan dinasztia, mely ne állított volna ellene legalább egy trónkövetelőt: két legjelentősebb ellenfele a svájci Habsburg és a francia Anjou család volt. Martell Károly nápolyi herceg már IV. László halála után kinyilvánította trónigényét, majd hűbérbirtokok osztogatásába kezdett, melyek ugyan nem voltak birtokában, de az ígéret is elég volt ahhoz, hogy a bárók szembeforduljanak a törvényes királlyal. Miután Károly meghalt, fia, Caroberto – a későbbi Károly Róbert – örökölte a trónigényt, akit 1298 után az új érsek, Szécsi Dénes is támogatott. Az Anjouk lényegében nem jelentettek komoly fenyegetést András uralmára nézve, állandó adományozásaik azonban arra kényszerítették az uralkodót, hogy túllicitálja a nápolyi dinasztiát, ezért óbudai fogadalma ellenére változatlanul tékozló politikát folytatott.

Az Anjouknál komolyabb veszélyt jelentett a Habsburg rivális, Albert fellépése, aki apja, Rudolf (ur. 1273–1291) adománya révén követelte a trónt, mivel a dinasztia hatalmát megalapozó császár korábban hűbérbirtokként felajánlotta neki Magyarországot. András és az osztrák főherceg 1291-ben háborút is vívott a trónért, amely a magyar király győzelmével végződött. Albert császári ambíciói miatt aztán hamarosan szövetségre kényszerült az Árpád-házi királlyal, sőt, 1296-ban még leányát, Ágnest is hozzáadta. III. András többéves küzdelemben végül legyőzte vetélytársait, de eközben állandóan szembe kellett néznie az oligarchák lázadásaival. A Kőszegiek egyszer fogságba is ejtették, 1293-ban az erdélyi vajda lázadt fel ellene, így egészen 1298-ig nem sikerült konszolidálnia hatalmát.

Ebben az évben János kalocsai érsek felhívására ismét országgyűlést tartottak – ezúttal Pesten –, melynek törekvései megegyeztek a nyolc évvel korábbival: a megjelent főpapok és nemesek ismét az uralkodó hatalmának megerősítése és a bárók hatalmaskodásainak letörése érdekében léptek fel. Bár a megjelentek nem győzték ostorozni az önkényurakkal szemben „lagymatag” királyt, az 1298-as országgyű­lés sem adott semmilyen eszközt – például ütőképes hadsereget – András kezébe, így aztán a meghozott törvények ismét csak szép gondolatok maradtak. 1298 után azonban az uralkodó már találékonyabban próbálta megszilárdítani hatalmát: beletörődött abba, hogy el kell ismernie főbb hűbéresei tartományi uralmát, ezért kiválasztott közülük ötöt – többek között Aba Amadé nádort, Balassa Demeter zólyomi és pozsonyi ispánt és Ákos István országbírót –, és szerződést kötött velük. Ezzel nem csupán hű támogatókat nyert, hanem szövetségeseket is szerzett a többi önkényúr elleni harchoz, így az 1299-es év végéig sorra behódoltak előtte a Kőszegi és Csák família leghatalmasabb bárói. Uralkodása utolsó éveire III. Andrásnak sikerült konszolidálnia magyarországi hatalmát, egyúttal pedig nemzetközi helyzetét is megerősítette, miután hathatós segítségének köszönhetően I. Albert megszerezte a császári koronát. 1300 után már az sem veszélyeztette András uralmát, hogy Bicskei érsek nyíltan Caroberto mellé állt, és áthívta az Anjou trónkövetelőt Spalatóba. Látszólag Magyarország megindult a korai rendi fejlődés és virágzás útján, a történelem azonban ismét közbeszólt: 1301 januárjában III. András váratlanul elhunyt, és az ország soha nem tapasztalt anarchiába süllyedt. A rend megteremtése az interregnum után Károly Róbertre (ur. 1308–1342) és az Anjou-dinasztiára várt.

Tarján M. Tamás (Rubiconline)