Ma maradjanak másra ezek a politikai témák. Ojtoz felé pisztrangászni indul, ezzel vettem én is nyakamba a gépemet, Ojtozban rég nem jártunk, levegőt kap az ember, hal, erdő, patak, táj, valami csak akad, kikerüljük a tehetetlen dühöngéseket, ezzel indulhatunk is egyet nomádnak. Útközben addig nomádoztunk, éltetve aznapi minden rosszból származó kimaradásunkat, hogy alig tértünk be a falu bejáratánál lévő kocsmába, lovas szekerek hangja, csörömpölés, látom, a téma házhoz jön, legalábbis érkezik a söröző bejáratáig. Örömmel kapok a gépem után, ugyanis cigány szekeres karavánt először látok életemben. Megjátszott nomádságunkban máris meg­aláz a sors. Zajosan szállnak le a színes rokolyás asszonyok, akár valami amazonok, hadonásznak a fényképezőgép előtt, nemhogy befogadnának, de értetik minden, szalonszavakat nélkülöző kifejezésekkel, kézjelekkel, tekintetükkel: meg ne próbáljam őket rögzíteni, de még közelíteni se, s nyomukban a rózsás rokolyás kislányok még jobban kapkodnak a fejükhöz, jelezvén, micsoda feszültséget okozok itt köreikben.

Sylvester Lajos, látva a bonyolódó helyzetet, s hogy a szekerek ponyvái alatt és oldalán üstök, fazekak, vedrek lógnak mindenfelé, rögtön alkudozásba kezd, s a figyelem elterelődik rólam, valami lábas, üst körül folyik a vita, alkudozás közben nevetve ki-kiszól a hadonászó karok és lobogó fejkendők mögül, hogy a matriarchátus közepén vagyunk, gyártsam csak a jeleneteket. Célzom az előttem álló, mindenikünk fölé emelkedő, fél kezében söröskorsót, másikban csecsemőt tartó modellemet, hárman még szoknyája sarkain is csüngnek, utánozva anyjuk mozdulatait, rikácsolását. Amikor gépkattogást hall, hátraszól, hogy mondjam a bulibasának, ha fényképezek, mindjárt két vajda is jelentkezik, s ez két korsó sör. Közben az edényvásár jól sikerül, de a hangzavar fokozódik… S foszlik szét minden nomádsági vágyam lassan, s csak a szegény, védett férfiakat látom, bármekkora vajdák, egy szavuk sincs, s minden helyi nőszövetség, a világ divatja csúcsán lévő feminista nőmozgalmai, de még az ártatlan képzőművészeti részlegétől is kiráz a hideg a mai jeleneteket látván, vagy mindenkit legyőző, doppingolt NDK-s úszólányok, vagy a keménykezű, államokat válságokon átvezető vaslédik. Holnapra más ellenséget keresek, de ma a kürtőskalácsot áruló kedves ojtozi asszonyoknál sem fogok megállni.

Néhány évvel később Kovászna közelében akartam kiegészíteni a vándorcigányokról készült képsorozatot, alig ötven méterre sikerült megközelítenem a tábort, ezúttal férfisereg rohant szembe eszeveszettül, nem igazán adatközlési szándékkal, hogy alig értem el a szerkesztőségi kocsit, szerencsémre időben gyúlt a motor. A lehetőleg békében élni hagyásukat, és szokásaik, kultúrájuk mások részéről való eltűrését említette a Londonban élő Bereznay András az egész világot behálózó, útvonalaikat feltérképező köny­vében, megírva, megrajzolva elsőként a hiánypótló művet, a Cigányok Történelmi Atlaszát, amelyet Tusnádon mutatott be tavalyelőtt.

S ha már nomád nem lehettem, okoskodóan bólogattam megfogalmazásai közben, mint aki látta élőben a cigányszekér-karavánt, s talán érti is, amiről a szerző beszél, na meg vagy húsz felvétele is van  róla, fele életlen, homályos, s így hitelesebb lett, mint maga a jelenet.