A turista ott áll meg, és éjszakázik is, ha kell – egy szép, kies helyen, patak partján vagy erdőszélen –, ahol jónak látja, mielőtt továbbmegy. Őseink is valamikor (több mint ezer éve) patakok, folyók partján ütötték fel sátraikat először, mert ott voltak a legmegfelelőbb feltételek az élet számára. Fokozatosan alakultak ki a kis települések, majd a falvak és városok is. A múlt azt igazolja, hogy az idők folyamán a falu volt a legbiztonságosabb és legélhetőbb település (talán ma is az), amely állandóan nőtt és fejlődött.
Így alakulhatott ki Sepsiszentiván, majd később Laborfalva is egymás szomszédságában, hogy századok múltán egy faluvá egyesüljenek, amely Szentivánlaborfalva néven vált igazi székely településsé. Lakói 700 éves ittlétük alatt sok sorscsapást éltek át és bírtak ki, és még mindig megvannak. Történelme során sok híres személyiséget adott ez a kettős falu, akik a tudomány, a kultúra, a művészet mellett gazdasági és katonai téren is kiemelkedőt nyújtottak, és nem csak a szülőhelynek, hanem a tágabb közösségnek, a Székelyföldnek, Erdélynek és nem egy esetben Magyarországnak is jeles emberei lettek. Ezt a közösség, amelyből vétettek, bizonyos fokig meg is hálálta, nemrég emlékkopjákat állított a tiszteletükre. E gesztus célja nem csupán a múltidézés: felkérés, sőt, felszólítás a mai és a jövendő nemzedékek számára, hogy kövessék a jó példát, és ne csak egyszerű lakói legyenek a falujuknak, hanem igazi otthonuknak érezzék, amiért mindennap tenni kell valamit. A falu rendjének, a környezetnek a védelme, megőrzése, szépítése, tisztán tartása, megbecsülése, fejlesztése kellene hogy legyen a legelemibb feladat, mert ha nem, oda a múlt és a jövő is.
Most a falunak van vezetékes ivóvize, szennycsatornája, tisztítóállomása, aszfaltozott járdája, szép iskolája, művelődési hajléka, több temploma és ravatalozóháza is, ami mind megérdemli a megbecsülést, a virágos zöldövezetek létesítését, a temető pedig a gondozást. Mindezt nekünk, helybelieknek kell elvégeznünk. Sajnos, újabban elég sok fonák jelenséget is tapasztalunk egyes falubeliek részéről, mintha nem lenne elég, hogy kisebbségi sorsunk oly sok fájdalmat okoz. A Nembánom Jánosok száma egyre nő, és az sincs rendjén, hogy a rendtartó falusiak eltűrik, elnézik a szabálytalanságokat, nem szólnak vagy lépnek fel ellenük. Innen támadhatnak egyeseknek olyan gondolataik, amelyek eredménye az úzvölgyi gyalázatos temetőfoglalás, a magyar múlt megcsúfolása, átalakítása, lehazudása és a földek, épületek elkobzása, kisajátítása. A Gyilkos-tó és a Békás-szoros is erre a sorsa jut, és mi hallgatunk...
Jó lenne, ha minden székely falu és város nap mint nap bizonyosságot tenne a múltja mellett, és nem nézné tunyán-bután e káros folyamatot. Ne várjuk tétlenül azt az időt, amikor a sors megbüntet, mert akkor késő lesz. Mindezt azért írom Péternek, hogy Pál is vegye észre magát.
És mégis bízom a fiataljainkban!
N. Kányádi Mihály, Szentivánlaborfalva
