A materialista nyugati civilizáció egyik legfőbb kritikusaként tartják számon az irodalomtörténészek Jean-Marie Gustave Le Cléziót, a kortárs francia irodalom egyik legnagyobb szerzőjét, az irodalmi Nobel-díj ez évi kitüntetettjét. A svéd királyi akadémia indoklásában új kiindulási pontok, költői kalandok, érzéki eksztázis szerzőjének, az uralkodó civilizáció feletti és alatti emberség kutatójának, elkötelezett környezetvédőnek nevezte a 68 éves írót.
A világutazó Le Clézio Franciaországban igazi kultuszszerzőnek számít: közel negyven regényével három generációt tudott meghódítani, és érettségi tétel a francia gimnáziumokban. Stevenson és Conrad csodálójaként a magány és az utazások nagy elbeszélője. A kritikusok előszeretettel nevezik nomád írónak, városi indiánnak vagy csodás panteistának természetimádatáért, és azért, mert műveiben távoli civilizációk népei — a majáktól az indiánokon és a marokkói nomádokon át az afrikai rabszolgákig — tűnnek fel egy képzeleti világban. Le Clézio egész művészetét áthatja a nyugati kultúrát megelőző világ iránti nosztalgia.
Az új regény hatása alatt indult szerző, akit a nyolcvanas évekig a francia irodalmat megújító forradalmi íróként tartottak számon, fokozatosan fordult a spirituálisabb jellegű irodalom felé, egyfajta elveszett paradicsomot keresve írásaiban.
Regényeit két nagy periódusra szokták osztani: az 1963 és 1975 közötti korszak legfőbb témái az őrület, a nyelv és maga az írás problematikája volt. Később a gyermekkor, az utazás, a kisebbségek sorsáért való aggódás, a környezetvédelem került előtérbe a korábbiaknál higgadtabb, letisztultabb stílusú műveiben, amelyekkel egyre nagyobb közönséget hódított meg.
A Franciaországban keresztneve kezdőbetűi alapján csak J. M. G. Le Clézióként becézett magas, szőke, kék szemű, elegáns és szerény, de nagyon határozott fotogén szerző 1940. április 13-án Nizzában született. Apja angol sebészként Afrikában dolgozott, anyja egy, a XVIII. században Mauritius szigetére emigrált breton családból származott.
Első könyvét hétévesen írta a tengerről, amikor elkísérte édesanyját Nigériába, az ott dolgozó orvos apjához. Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban tanult, katonai szakszolgálatát Thaiföldön végezte, de onnan hamar kiutasították, mert elítélte a gyermekprostitúciót, így Mexikóba vezényelték, ahol hónapokat élt az indiánok között. A mexikói indián történelem és mitológia annyira megragadta, hogy e témából írta történészi disszertációját. Saját bevallása szerint ez a tapasztalat megváltoztatta egész életét és a művészetről vallott felfogását.
Addigra azonban már elismert író volt hazájában: csupán 23 éves volt, amikor megjelent Jegyzőkönyv című regénye, egy marginális fiatalember története, amelyért Renaudot-díjjal tüntették ki.
A gyakran csak metafizikai fikcióként meghatározott, klasszikusan megírt és olvasmányos regényeiben a hagyományos irodalom alapjait kérdőjelezi meg Le Clézio. ,,Az az érzésem, hogy csak egy apró pont vagyok a Földön, és ezt az irodalommal tudom kifejezni. Ha filozófiával kísérleteznék, azt mondanák, hogy egy szerencsétlen Rousseau-ista vagyok, aki semmit nem értett meg" — vallja az idei irodalmi Nobel-díjas.
Hosszú ideje feleségével, Jéminával és két lányukkal az egyesült államokbeli Új-Mexikóban él, de gyakran látogat haza Franciaországba, ahol részt vesz az irodalmi életben.
Venczel Katalin
1967-ben jelent meg a Terra Amata című, laza szerkezetű, szabad asszociációktól burjánzó könyve, a bizonytalan jövő előtt álló, de mégis szeretettel, bizakodással teli emberiség ,,önéletrajza", amelyet számos nyelvre, köztük magyarra is lefordítottak. 1980-ban nagy áttörést jelentett a Sivatag című regénye, amely az észak-afrikai elveszett kultúrák és Európa kontrasztját mutatja be nem szeretett bevándorlók szemszögéből. Ettől kezdve a nagyközönség is kegyeibe fogadta. 1994-ben őt választották meg a legnagyobb francia nyelvű írónak. Legújabb, magyarul megjelent munkája a 2003-ban született Körforgás című regény.
