A szovjet kormány 1940. június 26-án Romániának átadott ultimátuma – amelyben Sztálin Bukaresttől Besszarábia és Észak-Bukovina haladéktalan kiürítését és átadását követelte, s ezt a sarokba szorított román kormány szó nélkül teljesítette – jelezte Budapestnek: az egykori Csehszlovákia után a hajdani kisantant immár második tagjával szemben nyílt hirtelen lehetőség a magyar revíziós igények kielégítésére. A magyar kormány diplomáciai úton Berlin tudomására hozta, hogy Románia pozícióinak megrendülésével Magyarország eltökélt az erdélyi kérdés akár fegyveres úton történő rendezésére. Ezt az álláspontját a honvédség egy részének mozgósításával támasztotta alá.
Az angliai csata előestéjén Délkelet-Európa stabilitását mindenek fölé helyező Hitler kezdetben mereven elutasító volt a magyar törekvésekkel szemben: német szempontból félő volt, hogy egy magyar–román háborút kihasználva a Szovjetunió benyomulhat a Balkánra, létfontosságú erőforrásoktól fosztva meg a Harmadik Birodalmat. (…) Berlin ezért egyszerűen közölte Budapesttel, hogy egy magyar részről kezdeményezett, Erdélyért folytatott fegyveres konfliktusban Magyarország kizárólag saját felelősségére cselekedhet és csak magára számíthat.
A magyar kormányzatnak azonban nem volt veszíteni való ideje, mert Bukarestben Besszarábia szovjet annexiója hatására egyik napról a másikra felerősödött a tengelybarát irányvonal, ami lépéselőnyt biztosíthatott volna Romániának. Budapest tehát jelezte a németeknek, hogy fenntartja követeléseit, és kész a tétek emelésére. Hitler erre területrendezésen és lakosságcserén alapuló, közvetlen magyar–román megegyezést javasolt, amelynek érdekében mindkét félre erőteljes nyomást gyakorolt.
A magyar részről eleve bizalmatlansággal fogadott kétoldalú tárgyalásokra augusztus 16–24-e között Turnu Severinben került sor. Budapest gyanakvása nem bizonyult megalapozatlannak: a mintegy 70 000 négyzetkilométeres – a Marost határvonalnak tekintő, a Székelyföldet és Brassót magában foglaló – magyar követeléssel szemben Románia területrendezésről nem, csak lakosságcseréről volt hajlandó tárgyalni. Bukarest láthatóan időhúzásra rendezkedett be, s a tárgyalási pozíciók közötti kibékíthetetlen ellentétek augusztus 24-én a tárgyalások megszakadásához vezettek.
Turnu Severin kudarca után a magyar kormányzat (…) Berlin számára ismételten nyilvánvalóvá tette elszántságát Erdély akár fegyveres úton történő visszaszerzésére. A fegyveres összetűzés küszöbön állónak látszott, ráadásul a szovjet kormány felől ismét arra utaló jelek érkeztek, hogy Moszkva szívesen halászna a zavarosban. Hitler ezért a küszöbön álló magyar–román fegyveres konfliktus és az annak kapcsán potenciálisan fenyegető szovjet beavatkozás előtt gyors és határozott cselekvésre szánta el magát az erdélyi határvitában. A magyar és román külügyminisztert augusztus 29-ére Bécsbe hívta tárgyalásokra, ám mint azt a helyszínre érkező delegációkkal tudatták: tárgyalások helyett döntőbíráskodás volt készülőben, amelynek eredményét a két országnak előzetesen, feltétel nélkül és végleges hatállyal kellett elfogadnia.
A második bécsi döntést augusztus 30-án 15 órakor hirdették ki a Belvedere-palotában. A német–olasz döntőbíráskodás értelmében a Magyar Királyság és a Román Királyság új államhatára Nagyszalontától délre tért el a trianoni határtól, Nagyváradtól délre keletnek fordult, Élesdet és Bánffyhunyadot Magyarországnál hagyva, közvetlenül Kolozsvártól délre haladt, majd az ún. sármási kiszögellést Romániánál hagyva, a Székelyföld nyugati peremén élesen kirajzolódó etnikai határt követve – Marosvásárhelytől, Székelykeresztúrtól nyugatra és Sepsiszentgyörgytől délre húzódva – érte el a Keleti-Kárpátokat, amelynek gerincén helyreálltak a történelmi Magyarország határai. A trianoni békeszerződés által Romániának ítélt 103 000 négyzetkilométeres területből ezáltal 43 104 négyzetkilométer térhetett vissza Magyarországhoz.
B. Benkő Levente
(Részlet a szerző Magyar nemzetiségi politika Észak-Erdélyben, 1940–1944 című, a Pro Minoritate folyóiratban megjelent tanulmányából)
