Odafigyelünk testi-lelki épségükre, táplálkozásukra, egyensúlyproblémáikra, sőt, sokszor mi, szülők túlzásba is visszük, saját gyerekeinket terheljük. Meg szeretnénk nekik adni azt, amiben nekünk nem volt esetleg részünk. Boldognak szeretnénk látni gyerekeinket, azonban feltevődik a kérdés: mi történik azokkal, akik állami gondozásba, majd nevelőszülőkhöz kerülnek? Nekik mi adatik meg?

Mint csoportvezető óvónő lehetőségem van megfigyelni ezeket a gyerekeket. Tapasztalataim és meglátásom szerint ezek a gyerekek olyan nevelőszülőkre találtak, akik mélységesen odafigyelnek rájuk. Nem sajnálnak időt, pénzt és energiát, kirándulni, társaságba hordozzák, napi rendszerességgel járnak óvodába, tisztán és felkészülten. A gyerekek szeretik a tisztaságot, rendszerességet, pontosságot, igénylik a szeretetet, amit magas fokon meg is kapnak.

A nevelőszülők odafigyelnek az óvodában történtekre, hogyan fejlődik rajz-, íráskészségük, gondolkodásmódjuk. Gyakorlófüzeteket vásárolnak, melyekben otthon is gyakorolnak.

Véleményem szerint harmonikus családban élnek, mely közben felborul. Az ,,igazi" szülők kérik vissza gyerekeiket, mintha csak kölcsönadták volna. A gyerekeket ez megrázza, szorongóbbak, szótlanok, kedvetlenek lesznek. Nem igénylik a társaságot, bezárkóznak saját világukba. Spontán játék közben kitör egyesekből, hogy ,,nem akarok odamenni!", ,,itt akarok maradni!"

Mint szülő kérdem: jogunkban áll egy gyerek életét tönkretenni, jogunkban áll elvenni tőle a szeretetet, jogunkban áll az, hogy visszafejlesszük, és ne előre, jogunkban áll elvenni tőle mindent, ami szép, amit ő jónak, megbízhatónak hitt?

Kik vagyunk mi, hogy eldöntsük, mi lesz egy gyermeknek a sorsa?

Mi, akik gyerekekkel dolgozunk, tudjuk, hogy azt szeretik, ahhoz ragaszkodnak, akitől megkapják a szeretetet, biztonságot, törődést. Ezek a gyerekek elfogadják igazi szülőnek nevelőszüleiket, ragaszkodnak hozzájuk, várják őket. Feszélyezi őket, ha valaki beteg a családban, sajnálják a családtagokat.

Miért kellene ebből a környezetből kiszakítani, és áttenni oda, ahol mindezt nem kapja meg?

Miért kell évek múltán visszaadni annak, aki évekkel ezelőtt elhagyta?

Olyan eset is van, amikor a családból csak két vagy három gyereket adnak gondozásba, a többit megtartják. Ha őket képesek voltak elengedni, most miért kérik vissza? A többit miért tartották meg? Feltehetem másként is a kérdést: most miért van szükségük rájuk? Meg tudják adni nekik mindazt, amit megadott a nevelőszülő? A gyerekekben kialakulnak bizonyos igények mind higiéniai, mind lelki szempontból. Mi lesz mindezzel? Hová vész el?

Az igazi szülőktől nem kérik mindazt, amit a nevelőszülőktől: fürdőszoba, külön szoba, pontos étrend stb. Nekik joguk van mindenhez, és aki nevelte, aki vele volt mind a szép, mind a rossz pillanatokban, aki gyógyította, ha beteg volt, aki örült, ha a gyermek boldognak látszott, annak milyen jogai vannak? Csak annyi, hogy törődjék bele: munkája kárba veszett, hogy fáradtságot nem ismerve éveket szentelt arra, hogy ember legyen az általa befogadott gyerekből, és ez most kudarcba fullad.

Ha a nevelőszülőket nem is nézzük, legyünk tekintettel a gyerekekre: ne tegyük boldogtalanná őket, hagyjuk, hogy legalább gyerekkorukat éljék boldogan, ne törjük meg őket, hiszen egész életükre kihat, ami velük történik.

Érezzünk felelősséget irántuk, szeressük, harcoljunk értük, és ne ítélkezzünk felettük. Érezzék azt, hogy van helyük ebben a világban, és tartoznak valahová.

A gyermek érték, a legfontosabb, hát bánjunk vele úgy, mint egy csiszolatlan gyémánttal, és ne úgy, mint egy darab kővel, amit ide-oda dobálhatunk, vagy mint egy falevéllel, amit ide-oda sodor a szél.

Ehhez nincs jogunk. Emberek vagyunk, tévedhetünk, de ne a gyerek legyen az áldozat, mert ez idáig ő szenved és szenvedett a legtöbbet.

BALÁZS SZIDÓNIA csoportvezető óvónő