A hetvenéves Szilágyi István harmadik megjelent regényében, az Agancsbozótban (1990) nincsenek női szereplők ― innen a címben is kiugratott Hemingway-utalás ―, férfiak kalapálnak kardokat ismeretlen megbízóiknak valahol egy sziklás vidéken, világtól elzárt barlangban, nem tudni, miért, azt sem, hogy minek. Közben idejük van meg- és kiismerni egymást s a kardková-csolás ősi fortélyait.
Amikor már nem bírják tovább, megszöknek. Azt hiszem ― bár ennek komolyabban utána kellene nézni! ―, ez egyedülálló a regényirodalomban, tudniillik a női szereplők hiánya… De ez a regény sajátságos alaphelyzetéből következik… Itt összezárt férfiakról van szó ― mint a háborúkban ―, akik magukra és egymásra vannak utalva. A nők csak feleslegesen bonyolítanák az amúgy nehezen áttekinthető szituációt… Van viszont, amikor ― a világ legtermészetesebb módján ― megjelennek a nők is, Szilágyi első, méltatlanul elhallgatott regénye, az Üllő, dobszó, harang (1969) sugárzó szerelmi történet, s a Kő hull apadó kútba (1975) akár nőregénynek is felfogható, hiszen bizarr szerelmi történet ez is, de itt, akárcsak a többi elbeszélésében, a szülőváros, Zilah ― Szilágyi regényföldrajzában Jajdon ― is meghatározó.
Zilah ― és az erdélyi történet ― kezdettől fogva foglalkoztatta az írót, egy gyönyörű esszéjében (Utunk évkönyv, 1974), gyermekkorára emlékezve írja: ,,…később azért méltatlankodtam a harangok meg rézmozsarak sorsán, a fémek háborús-békés metamorfózisán, bár nem lehettem Zilahon ballagó diák, mert hogy is van ez? Némely vidéken, mint nálunk, vagy a távoli Háromszéken például, békés évtizedeken át gyűjtjük tornyainkba a drága, messzi hangú fémeket ― akár a szászok e mellé a búzájukat meg a szalonnájukat; s amikor odáig jutottunk, hogy három harang is dicsérte Istenünket, vagy jeget hozó viharfelhőket hasogatva perelt vele, mikor idáig jutunk, búzánk, borunk meg mindenféle céhes magunk hajszolás árán, akkor csak leszedjük ágyúnak valamennyit, hogy végül már tűzvésztől riasztani vagy menekülésre sürgetni se maradjon egy legalább...."
Nagy történelmi regényében, a török hódoltság korában játszódó Hollóidőben a magyar történelem útvesztői futnak egymásba. A félig elfeledett népi hiedelemvilág jelenítődik meg itt lüktetően, elevenen, érzékletesen… Ha az első rész a siralmas krónikák világát idézi — nagy nyelvi erővel —, a másodikban már a korabeli viszonyok fojtogató lápjába süllyedünk. Áttekinthetetlenné válik fokozatosan minden. ,,Ám ilyenformán ― írja a történet hőse, a deák ―, ami bennünket körülvesz, okául szegődhet annak, ami elkövetkezik, holott lehet véletlenek lánca és ölelkezése az egész."
Mit kívánhatnánk a hetvenéves Szilágyi Istvánnak a munkakedv mellé, hosszú, tartalmas, nyugodt éveket, hiszen, egyik régebbi novellája címét idelopva, ,,béke van"…