Valamikor folyócskát, tucatnyi csermelyt, hegyi patakot rekesztett itt meg csekély villanyáram reményében valamely fontoskodó szükségállapot. A gyűjtő elnyelt két, három falut. A hegylakónak házával, barmaival föl kellett húzódnia a jeges, széljárta hegyvállakra, a kagylóhéj peremére, a fenyvesek fölé. Sehol annyi angyalarcú gyermek, mint odafönn. És sehol annyi szúrágta, kedves felnőttarc. A tekintetben lappangó veszettség fémlik a közöny mézgája alatt.

A gyűjtőtó nemcsak a falvakat nyelte el, vize ott ring, habzik levágott fenyők tuskói s lemerült kaszálók fölött. Nyár végére a maradék erdők aljáig duzzad, tavaszra — merthogy főleg télen facsarják belőle az áramot — kitakarja az egész szarkofág-létezést. A változó vízállás hullámverése csontig — szikláig — rágta le a megfulladt rétek, erdők televényét, s lehordta iszapnak a fenékre, életnyomot temetni vele. Néhol még előteraszlanak a mederből házak, csűrök alapjai; a szétomlott boronafalak hordalékát jó évtizedeken át hányta, vetette a hullám, aztán megkérődzte, elemésztette.

Tavasz közeledtén a sekély vízből, a tengernyi iszapból fölágaskodik az egyik elsüllyedt falu tornya, melyet sohasem nyilvánítottak műemléknek — lett hát a megalázottság emlékműve. Szárítkozik a lila, sziklaélű szélben, a tópocsolya tükrébe bámulva, ha volna harangja, elbőgné magát.

II.

Hevenyészve összerótt féltucatnyi rönk a tutaj. Hárman imbolyognak rajta, valahonnan a gyűjtő felső végéből jönnek, a túlsó part felől. Oda is fölszorított a víz egy töredékfalut. Körben ez a hegylakó toportyánság mind rokon meg koma, azonos törzsbéli. Míg lent laktak a völgy mélyén, a mai tó fenekén, egyik falu elkurjantott a másikig. Most, ha valaki a nemzetségből a másik parton rekedt, és atyafilátni indulna, ötven kilométeren kerülgethetné a tavat. Nyáron. Mert októbertől májusig sokszor lánctalpassal is hiába próbálná.

Ezek hát jönnek, sodródnak az otromba tutajokon. Evezőik: egy-egy karcsúbb fenyőszál, melynek végéhez deszkadarabot szegeztek. A suta, kalimpáló szárnyak csápolva keresik a szabad víztükröt a rothadó jégtáblák között. Április van, talán már húsvétja valakinek. Egyelőre nehéz havak torlaszolják a völgyeket.

A gerendák közén felfröccsen a víz, a három tutajos térdig, ágyékig csatakos. Amúgy kedvtelésből sohasem gázoltak bele a tó vizébe, talán ezért nincs veszélyérzetük sem a tíz, sem a harminc méteres mélység fölött. Holott úszni nem tudnak. Régebb nem volt hol s kitől megtanulniuk, később pedig, miután lett ide ez a tó, némelyekre bajt hozott az efféle igyekezet. Tíz-valahányan titokban elkezdtek volt lejárni a vízre még az elején; valamennyien katonaviselt, fiatal férfiak, javarészt házasok. Alkonyattájt ereszkedtek alá a fenyvesből, úszni tanította őket valaki.

Igaz, ők nagyon messzire, az óceán túlsó partjára vágytak eljutni — Jehova nyomdokain. Csakhogy ehhez előbb át kellett volna úszniuk a Dunát. Gondolták, az sem lehet szélesebb, mint itt derék tájt a tó. Ebben talán nem is tévedtek volna. Hanem a reflektor-fénycsápok kaszái az éjbe borult Al-Dunán. Gépfegyversorozatok? Azok csak megpreckelik a vizet. Na majd a határőrdereglyék hajócsavarai rendre beleaprítják a Dunába ezeket is. Az a biztos — ugye, fiúk?… A hullabegyűjtés nem a mi dolgunk... Eltakarítják őket a halak...

Azóta itt nem tanult meg úszni hegylakó.

Őszi hajnalokon, ha meglebben a köd a tavon, rémlik: fekete üres bárkák; egész koporsóraj ring a víz fölött. Ahol a torony sejlik a mélyben, egyre ott kerengenek. Alámerülni képtelenek, a régi temetőt hiába keresik.

A tutajt ezek hárman végre a partnak fordítják, miután eleje a sáros kövekre fut, leugrálnak róla. A nehéz gerendatákolmány orrát megpróbálják kiemelni a vízből; húznák kinnebb az iszapos fövényre, nehogy a hullám tovarángassa, míg megjárják a falut. Aztán nekivágnak a kapaszkodónak, itt ez még egyelőre a kitakart tómeder, melyet — hogy télen megszökik alóluk a víz — széteső, szivályos jégtáblák borítanak. Odébb az erdő aljától súlyos, megrokkant havak.

Egyenletes tempóban kaptatnak, nem néznek vissza a tóra, igyekeznek föl a hegyvállra, ahol az a házsor a fenyvesek fölött. Mennek számba venni, ki hogy vészelte át a telet? Aligha. Ez most még amúgy is korai volna. Lehet, valami tavalyról elmaradt számadás.

Talán sürgősen le kell számolni valakivel. Aki odébbállhat, mihelyt járhatóvá nyílik a völgy.

III.

...Ha néha előfordulhat velünk valamiféle szinkron-létezés, belőlem az egyik ott kóborol azon a köves, fennebb gyepes oldalon a fenyves alja s a tó széle között. Olyankor tavasz van, nyár, vagy kora ősz.

Az a belőlem-való odafönn mindegyre belebotlik az egyik hegylakóba, örökké ugyanabba. Annak van néhány tehene, növendék marhája, melyeket girhes és (mivel medve abajgatta) sérült lelkű kutyával téringet. Annak a keze, miután ötszáz évig markolta a baltanyelet, olyan, mint amilyennek az őshüllők fejét mutatják fantaszták rajzai.

Ott, abban a toportyán ex lex időben mi egymásról mindent tudunk. Pedig inkább elkerülnénk egyik a másikát. De nem lehet, mert közben lesnünk kell, a másiknak sikerül-e a tóból halat oroznia. Ha igen: hányat s mekkorát?

Időnként meg szoktuk ölni egymást.

Van, hogy csak száz évben egyszer. Van, hogy gyakrabban: húsz, harminc évenként. Mivelhogy nem hiányzunk egymásnak. Legalábbis ezt szoktuk hazudni magunknak, mikor kinyírjuk a másikat.

…Nem sejtettem, hogy ennek már megint itt lenne az ideje. Tévedtem. Szinte elértettem a mozdulatát, amint a baltanyélre harapott: a keze. Szerencsémre pisztrángot beleztem, s mielőtt rám emelhette volna a szerszámot, a hasának támaszthattam a kést. Északi penge, kétnapos újhold.

Sütött a nap, halam is lett — részemről nem volt esedékes a leszámolás. Hagytam.

Különben azt sem értettem, ő most miért akarta? Sütött a nap, és neki is volt hala. A zöldes-szürke maszattól iszamós tarisznya vászna, mint ellágyult szalámirudakon, úgy tapadt, dudorodott a halakon.

Kellett volna neki az enyém is? Igaz, az övéinél nagyobbak, de nekem csak kettő volt...

Mikor megértette, hogy a hirig most elmarad, nyújtotta a degesz tarisznyáját, marka éhesen tátogott. Aztán, hogy látta, tétovázom, kért, hagyjam meg a halat is neki. Beteg asszony orvosát kén’ hálálni vele. Hagytam. Utána dobtam a baltáját, menjen. Ő legközelebb nem fogja az enyémet meghagyni. Se az életem, se a halam. Az ő helyében én sem tennék másképp. Nem tudnék megbocsátani annak, aki megkegyelmez nekem.

Néha úgy gondolom, az egész nem érdekes. Hisz ketten se teszünk ki többet egynél.

Bár egy, az valahogy mégiscsak kevesebb kettőnél. Ezen talán egyszer érdemes volna eltöprengeni.

Mielőtt újra gyilkolni kezdenénk egymást egy tarisznya halért.