Az aradi vértanú-szobor leleplezési ünnepe még most, napok multán is, élénken foglalkoztatja a közvéleményt. A napi sajtó és a közönség egyhangúlag megegyezik abban, hogy Zala műve a legsikerültebb szobor-alkotás az országban s méltó emléke a tizenhárom vértanúnak. A leleplezés ünnepéről mai lapunkban nagyobb képet adunk, mely Ravasz Imre aradi jónevű fényképész fölvétele után készült.
Ez a kép azt az emlékezetes jelenetet örökíti meg, amikor Zala György, a szobor alkotója, művét átadja Salacz Gyula polgármesternek, hű gondozás és megőrzés végett. A művész díszmagyarban áll az emelvényen s mögötte szintén díszmagyarban látszik az ősz polgármester alakja. Zala a polgármester, illetőleg a szobor felé néz s úgy mondja el rövid, lelkes beszédét.
A közönség gyönyörködve nézi, hol a szobrot, hol a daliás művészt, aki túláradó lelkesedésében gyorsan, tűzzel beszél, de azért a hallgatóság minden szavát áhítattal lesi s zajosan megéljenzi.
A szónoki emelvény körül ülnek a meghívott vendégek, többnyire magyar díszruhás alakok. Az első sorban ül Klapka tábornok, Damjanichné s a vértanuk rokonsága. Baloldalt ül Munkácsy Mihály a feleségével (képünkön is jól fölismerhetők, amint napernyővel védik magukat a nap heve ellen.) Pulszky Ferencz, Irányi Dániel és a többi orsz. képviselő. Jobbra szintén a vendégek sorakoznak. A vendégek mögött emelkednek a tribünök, tömött padsoraikkal, melyeken a legelegánsabb közönség foglal helyet. A szobor jobb felén van a hírlapírók emelvénye, balra a dalároké. S azontúl ember ember hátán szorong. A Szabadság-teret utolsó sarkáig megszállotta a lelkes, ünneplő sokaság. Jobbára férfiak állanak a középen, mert a nők a tolongástól félve, inkább a szélekre vonultak. A fellobogózott, szőnyeggel és virággal díszített házak ablakaiból is érdeklődő közönség kandikál ki.
Maga ez a roppant embertömeg változatos ruházataival érdekes képet nyújtott, melynek hatását csak emelte a ragyogó napsugárban tündöklő érczszobor, melynek gránit talapzatát a koszorúk százai borították. A lombfüzérrel öszszekötött árboczokon a nemzeti lobogókat vidáman lengette az őszi szellő, mely nem hervadásról, hanem feltámadásról, a nemzet virágzásáról regélt...
(Vasárnapi Újság XXXII/42., 1890. okt. 19.)