Az 1848–49-es magyar szabadságharc leverését követően a Habsburgok megtorló intézkedéseinek nyitányaként Aradon október 6-án kivégezték a szabadságharc tizenkét tábornokát, valamint egy ezredesét. Ezzel egy időben végezték ki Pesten gróf Batthyány Lajost, az első független magyar kormány miniszterelnökét is. Hősi haláluk emlékének megőrzése idővel összekapcsolódott a sörrel való koccintás elhagyásával. Amikor a magyarok nem koccintanak sörrel, egy pillanatra a tizenhárom aradi vértanúra, valamint Batthyányra emlékeznek, ezért nyilvánvaló, hogy az 1999-ben elindított sörkoccintós kampány egy még élő „népszokás” kiiktatását szolgálja. Mondhatnánk persze, hogy a sörivás nem tartozik a fontos tevékenységek közé, így a sörrel való koccintás jelentősége is elhanyagolható, azonban a kérdéskör a magyar történelem kiemelkedő eseményéhez kötődik, s ennyiben mégiscsak figyelemre méltó.

A magyarországi sajtó egy része igyekezett kideríteni a koccintás elhagyásának, illetve a 150 évre vonatkozó állításnak az eredetét, ezért annak idején történészeket és szakújságírókat is megszólítottak e témakörben. Katona Tamás történész Az aradi vértanúk című kétkötetes mű szerkesztője (Budapest, 1979) például egy korabeli ábrázolásról beszélt, amelyen osztrák tábornokok a győzelmet ünnepelve pezsgővel koccintanak. Nem lehetetlen, hogy a győzők ilyen és hasonló megnyilvánulásai nyomán szóbeszéd tárgyává válhatott a koccintás, ami némi képzettársítással könnyen összekapcsolódhatott az osztrákok és a németek kedvelt italával, a sörrel.

Semmilyen adat nem utal arra, hogy a vértanúk emlékét felidéző szokás az 1867-es kiegyezés előtt vagy után keletkezett-e. Hermann Róbert történész az utóbbit tartotta valószínűnek. Szerinte a magyarországi sörfogyasztás fellendülésének időszakában indulhatott el ez a hagyomány, talán éppen a borkereskedőknek köszönhetően, akik ezzel kívánták hazafias színben feltüntetni a bor fogyasztását. A tetszetős elmélethez hozzáfűzhetjük: ha a borkereskedők ettől a sörüzlet megtorpanását remélték, akkor bizonyára csalódniuk kellett. A sörrel való koccintás elhagyásának szokását ugyanis csak a sörfogyasztással együtt lehetett gyakorolni, így ez bizonyára nem lassította a sörivás terjedését.

Egy internetes újság közismert legendának nevezte a magyarok állítólagos fogadalmát, miszerint százötven évig nem koccintanak sörrel. A legenda azonban ebben a formájában nem volt közismert. Úgy viszont igen, hogy a magyar ember nem koccint a folyékony kenyérrel. Százötven évről szó se volt. Erről csak az évforduló közeledtével lehetett hallani, a tudatos suttogó propagandának köszönhetően. Így vélekedett Kozma Jánosné, a Dreher Sörgyár Söripari Múzeumának igazgatója is, aki szerint az időhatár csak 1999 előtt egy-két évvel került be a köztudatba.

Gazda István, a Tudománytörténeti Intézet munkatársa helyesen mutatott rá, hogy a százötven éves időkorlát azért kerülhetett a történetbe, mert a török megszállás is százötven évig tartott. Gazda szerint a legenda valóságtartalma legfeljebb annyi lehet, hogy a vesztett szabadságharc után a magyarok a koccintás elhagyására tettek fogadalmat.

Ez valóban hihető. Nem lett volna ugyanis „életszerű” a százötven évre vonatkozó időkorlát. Ki hallott olyan hagyományról, amelyet az elindítók lejárati időhöz kötnek? Képzeljük el, amint derék elődjeink azt mondják: „Ne koccintsunk sörrel, hogy ily módon is emlékezzünk vértanúinkra, de csak százötven évig. Utána, a szépunokáink gyermekei már nyugodtan elfelejthetik őket.” Ez ugyebár teljes képtelenség. A 19. század nagy magyar írói, költői gyakran merítettek legendáink, anekdotáink, szólásmondásaink gazdag tárházaiból, ám ismereteink szerint sehol, semmilyen utalást nem tettek erre a (határidős) legendára. Nem véletlen. Ilyen legenda ugyanis nem létezett.

Létezett viszont olyan hiedelem, mely szerint az ominózus koccintás a kivégzéseket elrendelő Haynau osztrák táborszernagy személyéhez fűződött. Haynau 1849 tavaszán tábornoki rangban Észak-Itáliában szolgált. Kétes hírnevet szerzett magának, amikor a Bresciában kitört lázadást leverte, majd rendkívül kegyetlen megtorlást alkalmazott. Kilenc polgárt felakasztatott, sok férfit és nőt megbotoztatott, illetve megvesszőztetett. Többek között itteni tevékenységével érdemelte ki a Brescia hiénája gúnynevet. Az angol sajtó gondoskodott arról, hogy világszerte híre menjen gaztetteinek, amelyeket a magyarországi megtorlásokkal csak tovább tetézett. Tóth Béla Szájrul szájra című, nagyszerű művelődéstörténeti munkája (Budapest, 1895), amely már több kiadást megért, beszámolt arról, hogy 1850-ben „Haynau Londonban járva meg akarta nézni a Barclay és Perkins-féle híres serfőzőházat. Mikor azonban a munkások meghallották, hogy a nők vesszőztetője jár ott, reá rohantak, szembe köpték, megverték és hosszú bajuszát kitépdesték; Haynau aligha kerül ki élve a kezeik közül, ha a rendőrség oltalma alá nem menekszik egy water-closetbe, onnan pedig a szomszéd ház födelén át bátorságos helyre.”

Az angol sajtó persze erről az esetről is beszámolt, és a hírek beszivárogtak az önkényuralomtól szenvedő Magyarországra is. Haynau személyéhez tehát a koccintás mellett még egy olyan elem társult, amely később alapjává válhatott a szóbeszédnek, illetve a legendának. Ez pedig a sörfőző. Innen már csak egy lépés kellett ahhoz, hogy egyesek megteremtsék a sörrel koccintó Haynau történetét, s erre válaszul elinduljon a koccintás bojkottálásának magyaros szokása. Akár így történt, akár nem, a koccintgató Haynau képének ugyanúgy nincs valóságtartalma, mint a százötven évre vonatkozó időkorlátnak. Az viszont tény, hogy a magyarok régóta nem koccintanak sörrel. Természetesen mindenkinek szíve joga, hogy miként fogyasztja a sörét, a vértanúinkra emlékeztető régi szokás azonban több tiszteletet érdemel. Akik engednek a divat nyomásának és összeütik a korsóikat, söröspoharaikat, gondoljanak arra, hogy az ártatlannak tűnő cselekedet sokak szemében hagyományrombolás. Legalábbis a hagyománytisztelő magyarok között.

Bánó Attila
Részlet a szerző Újabb 33 meghökkentő eset a magyar történelemből című könyvéből (Athenaeum, 2013)