Áldást és ünneplő szavakat mondott Makkai Péter árkosi református lelkipásztor. A kopjafaavatáson jelen volt Rétyi János egyházi gondnok is. Az ünnepségen az emlékbeszédet dr. Havadtőy Sándor teológus professzor, Andrási Tivadar egykori tanítványa tartotta. A nagy tudású és tapasztalatú hitszónok beszéde, aki a Szabad Európa Rádió protestáns félóráját 1992-ig negyedszázadon át vezette, az erdélyi magyar megmaradás olyan aspektusait és dimenzióit tárta fel, amelyeknek ismerete a mostani generációk számára is gondolatébresztő lehet, és jelzi azt a csapásirányt, amelyen haladnunk kell. A temetői megemlékezésen az egykori mikós diákok közül tizenhatan, a hozzátartozók és az ünnepeltek baráti köre vett részt. Az alábbiakban e sorok írójának lejegyzésében közöljük dr. Havadtőy Sándor beszédét.

Szemünket az égre emeltük...

Hallgassátok meg Istennek igéjét, amint az írva található a 121. Zsoltár első három versében. ,,A grádicsok éneke. Szemeimet a hegyekre emelem, onnan jön az én segítségem. Az én segítségem az Úrtól van, aki teremtette az eget és földet."

Kedves barátaim, ez a grádicsok éneke tulajdonképpen a zarándokok éneke, akik északról jöttek Jeruzsálembe a nagy ünnepekre. Rendszerint a Jordán mentén jöttek Szíriából, Galileából és Irakból, Iránból, Perzsiából, le egészen Jerikóig, s Jerikóban pedig nyugatnak vették az utat, magas hegyre fel a sivatagon keresztül, amely harminc kilométer hosszú volt. Tudom nagyon jól, mert én magam is megjártam ezt az utat. És amikor énekelték, akkor azt énekelték, hogy ,,Szemeimet az égre emelem, ahonnan jön az én segítségem". Tudniillik az a sivatag tele volt rablókkal. És a zarándokokat kifosztották, ha tudták. De a király mindig őröket állított a hegy tetejére, és este, amikor letelepedtek, látták a pásztortüzeket, az őröknek a pásztortüzeit, akik vigyáztak rájuk, s biztonságban töltötték az éjszakát.

Nos, testvéreim, nyolc éven keresztül a Református Székely Mikó Kollégiumban sokszor az égre emeltük a szemünket, azokra, akik vigyáztak ránk, akik tanítottak bennünket, akik megtanítottak a Szentírásra, megtanítottak imádkozni.

E jeles emberek közé tartozik Andrási Tivadar. Alsórákoson született, Brassó megyében, és kora gyermekkorában megtanult tökéletesen románul. Ez ritkaság volt abban az időben, mert magyar emberek nem ismerték a román irodalmi nyelvet. A nagyszebeni főgimnázium elvégzése után felkerült Kolozsvárra a teológiára, ott lelkészi diplomát szerzett, és ugyanabban az időben a Ferenc József Tudományegyetemen megszerezte a tanári oklevelet is. Mint fiatalember bekerült Brassóba a fiú és a leány polgári iskolába hitoktatónak. Nyomban azután meghívták a hosszúfalusi református egyház papjának. Azokban az időkben az erdélyi magyarság óriási felforduláson ment keresztül.

I. C. Brătianu, a miniszterelnök Párizsban a békekötéskor kijelentette, hogy az erdélyi magyarságot békés úton meg fogja szüntetni. Dr. Anghelescu, ez a dúsgazdag bukaresti orvos kultuszminiszter lett, s programjában kijelentette, hogy a magyar iskolákat pedig beszünteti, a magyar értelmiségnek az útját elvágja, mert az értelmiségtől függ a nép sorsa, s ezt ő úgy próbálta megvalósítani, hogy az érettségiző diákokat megbuktattatta. A szó szoros értelmében.

Vasszigor és vasfegyelem mint a megmaradás eszköze

A Református Székely Mikó Kollégium tanára látta, milyen veszély fenyegeti az ifjakat. Nem tudnak érettségizni, nem tudnak egyetemre menni, nem tudnak akadémiát végezni, nem tudnak teológiára menni, s megszűnik az értelmiségi élet. Éppen ezért tudták azt, hogy az egyetlen mentség az, ha az ifjak tökéletesen megtanulnak románul, hogy szembe tudjanak szállni azzal az áramlattal, amely Bukarestből jött. Ezért a Református Székely Mikó Kollégium vezetői kinevezték Andrási Tivadart a román nyelv és irodalom, román történelem tanárává.

1921-ben el is foglalta az állását, és érezte azt a felelősséget, hogy az ifjúságnak akkor van jövője, ha jól tud románul. Éppen ezért a román nyelvet vasszigorral tanította.

Hogy segítsen a diákokon, magyar—román szótárt is szerkesztett, és ki is adta. Minket úgy megtanított románul, hogy a negyedik gimnáziumban, amikor az úgynevezett érettségire léptünk, ami román felügyelet alatt történt, akkor már fújtuk a román verseket. Olyan jól megtanultuk, hogy még tegnap este is Szalatnay Árpival elmondtuk Eminescunak a versét. Andrási tanár úr munkájának megvolt a gyümölcse, mert a Mikó-kollégiumban a nyolcadikosok kétharmada leérettségizett. Abban az időszakban, amikor sok erdélyi kollégiumban legfeljebb egy diáknak sikerült ez.

Amellett, hogy negyven órát tanított a kollégiumban, nyelvkurzusokat tartott, és a 20-as években, amikor le kellett fordítani minden diplomát, minden jogi okmányt, akkor néha éjszakákon át körmölt és fordított hihetetlen szorgalommal.

A szentgyörgyi respublika

Mindezek fölött Andrási tanár urat megválasztották az internátus elnökének. Így a hatását ki tudta terjeszteni az egész kollégiumra. A régi internátusi rendszert megtartotta, és ugyanakkor a gimnáziumoknak és bentlakásoknak a rendszerét is. Vagyis a diákság önkormányzatot működtetett. A diákok segítségével minden ebéd után lustrát tartott, ahol a rendetlenkedőket szigorúan megbüntette, a gyengéket, a gyávákat megerősítette, úgyhogy Kálvin János, a híres genfi reformátor biztosan mosolyogva nézett le erre a szentgyörgyi respublikára, az igazi köztársaságra és önkormányzatra.

De Andrási tanár úr még ezzel sem elégedett meg, mert ő lelkésze volt a diákságnak. A reformátusoknak ahhoz a válfajához tartozott, akik szigorúan olvassák és tanulmányozzák a Bibliát, és kegyes életet élnek. Ilyen papok közül válogatta ki a maga barátait.

Sokan nem ezzel a vallásossággal jöttünk a Mikó-kollégiumba. Nem ezt kaptuk a helybeli gyülekezetekben. De hasznunkra vált, mert megtanultuk a Szentírást a bibliaórákon, megtanultunk imádkozni az imaheteken, amit ő szigorúan megtartott, és ugyanakkor megtanultuk az úgynevezett kegyes énekeket is, amelyek rendszerint angolból vagy németből jöttek a magyar irodalomba. Ez nagy hasznunkra vált nekünk, akik a nyugati világba kerültünk, mert ott most már e jól megtanult énekeket az eredeti nyelven tudtuk énekelni.

Még annyit kell megjegyeznem Andrási tanár úr munkásságáról, hogy Mihail Sadoveanu, a román író és a parlament elnöke, aki egy alkalommal Erdélybe látogatott, bevallotta, hogy a szentgyörgyi mikós diákok jobban ismerik a román irodalmat, mint a havasalföldiek.

Andrási tanár úr gyakran tartott istentiszteletet az akkor még nagyon díszes díszteremben. Az igehirdetését mindig szigorúan a diákok igényéhez irányította, elvárta mindenkinek a jelenlétét, sőt, olyan komolyan vette a Szentírást, hogy még a leánygimnázium igazgatóját is megszólta ott, helyben, a diákság előtt, ha nem illő tisztelettel hallgatta a Szentírást.

Andrási Tivadar tanár úr még ezzel sem volt megelégedve. Ő lett a sepsi-árkosi református egyházközség lelkipásztora. Minden vasárnap reggel jött a szekér, és vitte Árkosra az istentisztelet megtartására. Ott aztán kinyílt igazi pásztori jelleme és lendülete. Az ottani híveket végtelen szeretettel, barátsággal, jósággal nevelte és tanította, segítette éveken keresztül. Ha netalán betegsége miatt nem tudott elmenni, akkor mindig felkészített egy-egy nyolcadikos diákot az igehirdetésre. De olyan alaposan, mintha teológiát végeztek volna. És hadd mondjam el, hogy azok közül lettek az erdélyi református egyházkerület legjobb papjai.

Az 1940. év óriási változást hozott ismét az erdélyi magyarság életében. A román nyelv, irodalom és történelem többé nem volt fontos tantárgy, ez megrendítette, meghatározta Andrási tanár úr helyét. Ő mindig egy másfajta felszabadulást várt. Abban látta az igazi felszabadulást, hogy az erdélyi magyar nép magához tér, az Istenhez tér, és megújulva, igazi keresztények fogják felépíteni az erdélyi társadalmat. Ebben csalatkozott. Az új változás egy új barokk korszakot nyitott meg, egy olyan operettes, katonás barokkot, amely egyáltalán nem illett az ő gondolkodásához. Meg is szomorodott, az óriási megfeszített munka után, 1941 virágvasárnapra virradó reggelén 48 éves korában agyvérzésben meghalt. Ugyanazon az éjszakán, amikor Teleki Pál miniszterelnök is véget vetett életének. Mintha megérezték volna azt a sorsot, mely azután reánk várt.

A felszabadulás mámorában nem tudtuk megadni azt a tiszteletet, mely megillette volna őt. Éppen ezért illő most, hogy mi, akik annyit kaptunk tőle — nem csupán egy modern nyelvnek az elsajátítását, aminek még ma is hasznát vesszük, nem csupán a Szentírásnak az elsajátítását, nem csupán az igazi imádságos lelki élet stílusát, mert ő volt, aki megtanított minket vasszigorral, vasszorgalommal dolgozni, családunkért, népünkért, Erdélyért, a székely népért élni —, most, 65 év után, meghajtsuk előtte a tiszteletnek és a köszönetnek a zászlaját.

Vége