Azt ugyanis csak mi tudjuk, akik a lelkünket is kitesszük értük és lám, még arra sem képesek, hogy negyedórácskára elhagyják lakásuk melegét és ránk üssék pecsétjüket – imígyen elmélkedhetnek az RMDSZ politikusai, akik az elmúlt hetekben pénzt, paripát, fegyvert nem kímélve kampányoltak, mozgósítottak. Riogattak is, mert az mindig hatásos, bevetettek hiteles és kevésbé hiteles személyiségeket csakhogy meggyőzzenek bennünket: vége lesz a világnak, ha nem kapnak helyet a parlamentben képviselőik, szenátoraik. Hívogattak telefonon, küldtek sms-t, a Facebookot elárasztották az üzenetek, ígéretek, ám az eredmény mindezek dacára a várakozások alatt maradt. Bejutottak a parlamentbe ugyanannyian, mint ahányan eddig is ott koptatták a padokat, de mi lett volna, ha szófogadóbbak vagyunk. Akár kétszer ennyien is lehetnének…

De vajon mért lenne az jobb? Nem három, hanem öt miniszteri széket alkudhatnának ki, nem 28, hanem 50 emberüknek lenne kényelmes, jól fizetett bársonyszéke a parlamentben és kétszer-háromszor annyinak a különböző állami intézményekben. Az előző kormányzati szerepvállalások nagyjából ennyit hoztak, s némi pénzt beruházásokra. Kormányzati eszközökkel a közösség érdekeit jobban tudjuk védeni – magyarázza Kelemen Hunor, ám az eddigi tapasztalatok erre kevés bizonyítékkal szolgálnak. Talán kevesebbet ocsmánykodtak azok, akikkel éppen társultak, megtették helyettük az éppen ellenzékben lévő, korábbi partnerek. Talán meg lehetett akadályozni néhány aljas húzást. Megtörténhet, de előrelépés rég nem történt, a kárelhárítás feladata jutott többnyire a magyar képviseletnek.

Szavazásra buzdítottak, hogy válasszunk képviselőket, szenátorokat, a „mieinket”, de tulajdonképpen az előző galeri is alig számolt el a mögöttünk álló négy évvel. Nem is nagyon volt amivel dicsekedniük, a kudarcokat pedig mégsem sorjázhatják, amikor szavazatunkat kérik. Sok újrázó magyar jelöltről most tudtuk meg, hogy már tapasztalt honatya, hírét sem hallottuk az elmúlt években. Most pedig „bizalmat kapott” egy újabb mandátumra.

Harminc esztendő telt el életünkből a rendszerváltás óta, és mintha semmi nem akarna jó irányba mozdulni. Életszínvonalunk, ha picit fennebb kúszik, lenyomja egy újabb válság, gyermekeink oktatásának minősége egyre mélyebbre süllyed, egészségünkre pedig jobb, ha mi vigyázunk, mert ha a rendszer beszippant, az is lehet, még betegebben kerülünk ki. Fizetéseink alig haladják meg a minimálbért, és akik vállalkozásba mertek kezdeni, nyögik az adók és üres ígéretek terhét. Próbálunk túlélni, ki jobbacskán, ki nehezebben, de nagyon távol attól a szinttől, amit egykor álmodtunk. És ha mindehhez még hozzáadjuk a magyarságunk miatti megaláztatásokat, jogaink folyamatos és következetes nyirbálását, akkor teljesedik ki igazán a kép és ad magyarázatot arra: miért maradtak olyan sokan távol a vasárnapi voksolástól. Választott vezetőink pedig hiába hivatkoznak arra, hogy mindezek közül alig múlik valami rajtuk, hisz azért kérik és kapják szavazatunkat harminc éve, mert ígérik, fogadják, hogy jobbá teszik életünket, kampányban mindig szolgálatra vállalkoznak, múltával pedig kiskirályokká válnak.

Így hát örülhetnének az urak, hogy ennyien is elmentek, sokan akár orrukat befogva, de rászánták magukat a voksolásra. Kár volt ezt a pillanatnyi, kicsi és törékeny sikert azzal a szemrehányással elrontani, hogy milyen esélyt szalasztottunk el. És óriási baklövés volt lehordani a távolmaradókat, sőt, nyakukba varrni a szélsőséges AUR sikerét. Hála és köszönet járna minden szavazatért – nemcsak amolyan formális, protokolláris, hanem nagyon őszinte –, és jó lenne végre meg is szolgálni azokat. Mert félő, másképp ez lesz az utolsó mandátumuk a román parlamentben.