Tischler Ferenc – aki korábban Sepsiszentgyörgy alpolgármestereként is dolgozott – úgy érzi, három meghatározó tényező játszott közre abban, hogy mára egy karitatív szervezetben találta meg a helyét és feladatot is vállalt, az évek során pedig rengeteg emberen segített. Szüleitől már gyermekként azt látta, hogy mindig akadt olyan idős személy a közelükben, akinek szüksége volt a segítségükre. Jól emlékszik arra is, hogy még mielőtt kora reggel elindultak volna a gyárba, elintézték számukra a tennivalókat, például előkészítették a gyógyszereiket. Folyamatosan azt láttam tőlük, hogy segítenek – jegyezte meg. Az iskolában „egy nagyon jó szakember” Dancs Anna Mária lett a tanítója, akivel máig tartja a kapcsolatot. „Azt hiszem, ő ráismert arra, hogy nem tudok egyedül lenni, közösségi ember vagyok, nekem valamit tennem kell folyamatosan. Míg mások fociztak vagy egyébbel foglalkoztak, én azt kerestem, mit tudnék tenni az emberek közt. Ő nagy impulzust adott, amikor az első táborba elvitt és különböző feladatokat bízott rám, másodikos voltam éppen – ezzel erősített a társaim között, és a felelősségvállalásomat is”. Erre az időszakra úgy emlékszik vissza, mint amit sikerélmények, megvalósítások gazdagítottak. Mindehhez később gyarapító elemként kapcsolódott a cserkészet. „Szabó Lajos kanonok, plébános volt a cserkészvezetőnk, és ha akkor azt is mondtuk sokszor, hogy nagyon szigorú – nyolc-kilencedik osztályos diákként nehezen tudtuk elfogadni ezt a nevelést –, később kiderült, egy szervezet vezetésében ez nagyon fontos. Mindezt összevetve, jól érezhető, miért lettem embercentrikus, szervezetvezető, miért vállaltam szerepet bennük” – idézte fel.
 

Egy lépésre a hivatástól

Tischler Ferencnek meggyőződése, hogy a cserkészet „provokálta ki” belőle azt, hogy mára segítő emberré váljék. Kovács Sándor cserkészparancsnok még a kilencvenes évek elején elküldte Olaszországba egy hónapos vezetőképzésre, ahol elsősorban pszichológiai és szociális érzékenységüket fejlesztették, de arról is tanultak, miként tudnak a fiatalokkal együtt dolgozni, hogyan tudják megtartani őket maguk mellett, emellett az idősekről is szó esett. „Akkor éreztem először, hogy a cserkészeten belül szeretnék valami emberközelibb dolgot is csinálni” – emlékszik vissza. Hazatérése után az olaszországi képzésről hosszabb írás jelent meg az akkori Háromszék hasábjain, itt alkalma nyílt kifejteni részletesen, hogy mit is tanult. Egy hét múlva megkereste a Máltai Szeretetszolgálat, melynek éppen Oltszemen indult játékos tevékenysége sérült gyermekek számára – ő pedig bekapcsolódott a programba. „Hétről hétre tisztult le bennem, hogy ez több, mint játék, több, mint eleget tenni egy felkérésnek, hivatást kezdtem érezni. Azt láttam, hogy a gyermekek mosolyognak, bátrabbak, közvetlenebbek lettek, meséltek – azt éreztem, ez már több, mint segítségnyújtás. Kezdtem lelkiekben is táplálkozni a mosolyokból, közeledésekből”.

Van-e olyan élménye ebből az időszakból, melyet meghatározónak tart, ami végig kísérte az évek alatt? – faggatom. Még a máltás évek elejéről származó történet kerül elő, amikor csomagot vittek rászorulóknak az Állomás negyedbe. „Ordítozást, visítást, sírást hallottunk, aztán ahogy közeledtünk a lakrészhez, ahová mennünk kellett, kiderült, onnan szűrődik ki mindez. Gyereksírást hallottam, úgy rémlett, talán ütik is. Azonnal be akartam menni, de tapasztaltabb, nálam 4 évvel idősebb kollégám csitított: nem biztos, hogy erről van szó.  Neki lett igaza, hisz amint bementünk kiderült, egy éhes gyerek sírt, aki pár napja nem evett, s akinek édesanyja próbálta elmagyarázni, még van néhány nap, amíg pénzt kap és vásárolni tud. Megdöbbentem. Az, hogy valaki éhes, esetleg nincs amit felvennie – arról lazán beszéltünk addig, de azt látni, hogy egy kisgyerek azért sír, toporzékol, mert napok óta alig evett, olyan megdöbbentő élmény volt, ami egyértelműen megerősítette bennem: tovább akarok dolgozni, lehetőségeimhez mérten segíteni szeretném ezeket az embereket”.
 

Csapatban az erő

Motivációról és erőről, a segítő szakmában tapasztalt kiégésről is szó esik. Tischler Ferenc határozottan állítja, „ha az ember jó csapatban, jó társakkal dolgozik, akkor ez a veszély nem fenyeget”. Úgy érzi azonban, amennyiben egyedül kellene végeznie mindazt, amire vállalkozott, valószínű, már rég nem tudna helyt állni. „Nagyon sok nehéz esettel találkozunk, s ha a látott, megtapasztalt fájdalom töredékét hazavinnénk, magunkban tartanánk, az már padlóra tudna tenni” – mondja. Úgy véli, szerencsés, mert a Máltai Szeretetszolgálatnál országos szinten közel ezerötszáz önkéntest és további kétszáz alkalmazottat koordinálnak, azaz több mint ezer kollégája van, jóindulatú emberek, akik tenni akarnak, ötletekkel jönnek annak kapcsán, hogy mit, miként tudnak jobbá tenni – mondja elismeréssel.  „Folyamatosan segítséget kapok a munkatársaimtól az ország minden részéből, ha pedig nehéz esetekkel találkozunk, azt mindig megbeszéljük és igyekszünk senkit sem magára hagyni egy ilyen helyzettel. Ha valakinek holnap gondja akad egy kedvezményezettel, a csapatával, akkor autóba ülünk és elmegyünk hozzá, segítünk megoldást találni.”

A szeretetszolgálat március óta több mint százezer ajtót nyitott meg, Háromszéken tavasz óta 35 ezer alkalommal nyújtottak segítséget, élelmiszercsomagot vittek, bevásároltak, telefonáltak, különféle tevékenységeket szerveztek. Tischler Ferenc úgy véli, az, hogy Sepsiszentgyörgyön ma egy jó csapat, mintegy száz máltás önkéntes dolgozik, annak is köszönhető, hogy a szervezet indulásakor gyermekcsoportokat hoztak létre, székházukba hetente száz-százötven gyermeket fogadtak, akikkel eleinte játszottak, majd táborokba jártak, megismertették velük a szeretetszolgálat szellemiségét, érzékenyítették őket a szociális esetek iránt.  
 

Megtenni az első lépést

„Ha valaki hozzánk fordul, azt jelenti, bízik bennünk, valakitől hallotta, hogy segíteni tudunk. És nekünk segíteni kell mindenkinek. Ha csak egy mosoly kell, akkor azzal, ha csak le kell hajolni és valakit fel kell emelni az útról vagy csak meg kell simogatni, az is segítség tud lenni. Van, akinek sokkal többre van szüksége. Nem szabad és nem tudjuk senkire ráerőltetni a segítséget, nem biztos, hogy az embereknek arra van szükségük, amit ők kérnek. Ha valaki bejön és azt mondja, éhezik a család és kéne két tányér meleg étel, akkor azt ma oda is kell adni – úgy gondolom. De holnap már meg kell kérdezni, hogy miért éhezik, és lehet, hogy rájövünk, nem is a meleg ételre, hanem teljesen más szolgáltatásra van szüksége az érintettnek, s ha ezt megkapja, azzal el tudjuk juttatni arra a szintre, hogy a tányér meleg ételre valót megkeresse, előállítsa, az asztalra tegye” – véli a szeretetszolgálat ügyvezetője. Fontosnak tartja ugyanakkor, hogy mindig munkatársai legyenek azok, akik megteszik az első lépést, megmutatják, hogy nyitottak mások problémái iránt, de az is lényeges, hogy következő lépésként már az érintett is kinyilvánítsa: elfogadja a segítséget. Amennyiben bizonyítja, ki akar mozdulni jelenlegi helyzetéből, „megfogják a kezét”, majd szakembereik segítségével, lépésről lépésre haladnak az egyéni megoldás felé. Tischler Ferenc leszögezi, csupán anyagiakkal nem tudnak megfelelő segítséget biztosítani, kell hozzá a szaktudás. „Az a feladatunk, hogy ezeket az embereket minél előbb újra integráljuk a társadalomba, és ez a legnagyobb kihívás számunkra. Meg kell tenni az első lépést, de fel is kell építeni azt, ahogyan hatékonyan segíthetünk” – szögezi le.
 

Szolidárisnak lenni

– Karácsony táján az emberek általában érzékenyebbek, jobban odafigyelnek ezekre az esetekre, mit ajánl, mit tegyünk ilyenkor? – kérdezem Tischler Ferencet. Határozottan állítja, nem elég az érzékenység. „Amikor nemrég meghalt egy hajléktalan a városban, kiderült, hogy koldult, kenyérre kért pénzt, az emberek adtak is neki, ám ő abból alkoholt vásárolt, megfagyott az úton. Úgy gondolom, az érzékenység, ha megvan, nagy előny, de szolidárisnak is kell lenni azokkal, akik rászorulnak a mi segítségünkre. Be kell kopogni a szomszédban egyedül élő idős emberhez. Kérdezzük meg, mire van szüksége, mi az, amiben tudunk neki segíteni. Nem kell rárontani senkire két csomag ruhával, nagy tepsi süteménnyel – ha beteg, lehet, hogy el sem tudja fogyasztani. De ha megnyitunk egy ajtót, akkor már szolidárisak vagyunk, s ettől kezdve együtt mérhetjük fel, hogy mi az, amivel a leghatékonyabban tudunk segíteni. Egyik legszebb dolog, amit a háromszékiek tehetnek, hogy megnézik, közvetlen környezetükben ki az, aki ilyen helyzetben van és felmérik, mit tehetnek érte” – véli.

Közben eszébe jut a gyerekkorában sokat emlegetett mondás, miszerint nem is falu az, amelyik a szegényeit nem tudja eltartani. „Mert valóban erről szólt a dolog: ha volt egy szegényebb család, a falu tehetősebbjei időnként felkeresték, megkérdezték, mit tudnának tenni, s az utcában élők felelőssége volt, hogy kövessék sorsukat, mert senki sem akarta azt, hogy az ő utcájában szegények legyenek. Ezt kellene nekünk is tenni, visszatérni gyökereinkhez, azt tenni, amit az őseink is”. Aki úgy érzi, több energiát, anyagit tudna ebbe fektetni, azt Tischler Ferenc a Sepsiszentgyörgyön és környékén működő számos erős, lelkes karitatív szervezet felé irányítja. Alpolgármesterként alkalma adódott megtapasztani az együttműködést velük. „Bátran mondom ki, hogy megbízhatnak mindegyikben, a Diakóniában, a Caritasban, a Vöröskeresztben, a Máltai Szeretetszolgálatban, de meggyőződésem, hogy több nagyon jó szervezet is tevékenykedik a megyében. Jó szakemberek dolgoznak, az adományokat rájuk bízhatjuk, mert tudják, hogyan kell azokat a legészszerűbben felhasználni” – érvelt.
 

Támasz a háttérben

Munkája kapcsán Tischler Ferenc mostanában nagyon gyakran utazik, mint mondta, gyakorlatilag nincs olyan megye, ahol ne lett volna szükség a beavatkozásukra. Úgy érzi, ezeket a feladatokat szülei, felesége és gyermekei támogatása nélkül nem tudná végezni. Hálásan ismeri el, tulajdonképpen nagyon kedvező helyzetben van, hiszen a feleségét a máltai szeretetszolgálatnál ismerte meg, ahová évekkel ezelőtt ő is önkéntesként csatlakozott. Gyermekeik gyakorlatilag beleszülettek ebbe a helyzetbe, mindketten szívesen segítenek, ahol és amikor kell, s örömmel nyugtázza, nem közömbösek a rászorulókkal szemben.