Végzetes járványok idején egy olyan korszakra visszaemlékezni, annak lidérces árnyékát felidézni, melyben a gyilkolás volt a ragály? Nyomasztó életérzés. Vagy az emlékezés kényszere ennél erősebb? A XX. század ránk hagyott dicső vagy dicstelen történelmi örökségeiből a soá (zsidó holokauszt – szerk. megj.) 75. emlékévében az „akkor” történteknek egyik fölöttébb könyörtelen tette az aktuális téma. Utalva arra, hogy a közösségek külön-külön is őrzik a maguk történeti örökségeiket.
*
Kérem, ne lepődjön meg azon, hogy egy székelyföldi régi zsidó temetőben tartott megemlékező rendezvényről szólva, az első magyar nyelvű írásos nyelvemlék kezdő mondatából idézek: ”...íme por és hamu vagyunk”. S ha ez amúgy isteni kegyelemből való, igazán elfogadott. De amire most emlékezni kívánnánk, az démonok judíciumából született. Bizonyára anyanyelvi kötődésem okán parafrazáltam a Halotti beszéd kezdő szavait a sepsiszentgyörgyi Vojkán utcai emlékoszlop szövegében is: „...gyilkos eszmék őröltek hamuvá”.
*
A második világháború után a soában érintett országok mindenkori hatóságai kezdettől fogva egyöntetű elhatárolódással viszonyultak e kérdéskörhöz. Elzárkóztak a történtek hiteles és nyílt felfedése és vállalása elől. Hosszú évtizedekig hallgatás övezte „a zsidókérdés végleges megoldásának” általános és helyi vonatkozásait. A történeti kutatások, a levéltári dokumentumok, személyes élmények leírá­sai alapján a tények statisztikailag feldolgozható anyagai és adatai – az, hogy mikor, hol, mi történt – szinte teljes egészében ismertté váltak a történelem számára. Ez azonban a kortörténet ismeretének csupán egyik fele. Továbbra is elmaradtak a holokausztot megelőző és alatti időszakok zsidó vonatkozású társadalompolitikai normáinak, mechanizmusainak, az eseményeket indukáló eszmeiségeknek a háttérelemzései. Elmosódott képek tükrözték „a fasizmus áldozatai” fogalomkörét. Homályban maradtak az események társadalomerkölcsi értékelései.
*
E megemlékezés bepillantást enged egy olyan eszmerendszer társadalomerkölcsi világába, melynek egyik lényeges célja a zsidómentes társadalom megteremtése volt. A zsidók kitelepítésének gondolata nem közvetlenül a holokauszt előtt jelent meg a társadalompolitikában. Mindaddig azonban e közösséggel szembeni ellen­érzések látensebb társadalmi magatartásokban jelentkeztek. Az „akkori” Hatalom állampolitikai rangra emelte a zsidóüldözést. Törvényei, sajtója s számos társadalmi megnyilvánulása a zsidómentes társadalom azonnali megvalósítását célozta. Jogszabályai alapigazságokká minősítették a zsidókkal szembeni társadalmi előítéleteket. Rendeletei, végrehajtási utasításai pontosan meghatározták a zsidóknak olyan szisztematikus és totális kitakarítását a társadalomból, hogy azoknak ott írmagjuk
se maradjon.
*
Az írmagvakat az „akkor” itt élő zsidó közösség gyermekgenerációja jelentette. A „társadalom megtisztítása” csak velük válhatott teljessé. A holokauszt milliónyi ismeretlen áldozatai közé sorolták, sorolják a gyermekeket is. De ezeknek a gyermekeknek nevük volt. Anyakönyvekbe jegyzett nevük. „Akkor” is név szerint hívták és küldték őket. Haláluk dátuma azonos. 1944 júniusa. A célállomásra való érkezésük napja. Az út vége: Auschwitz. Ami emberi alávalóság, az ebben a szóban összegződhet. Most, itt ötvenkét emlékkő. Ötvenkét gyermekember nevével. Egy adott történelmi korszak társadalmának és szellemiségének igazságait őrzik. Tetemre hívó relikviák.
*
A zsidó vallási hagyomány szerint: temesd el halottaidat s emlékezz rájuk. A soá háromszéki, sepsiszentgyörgyi áldozatainak esetében ezt a sok ezer éves tradíciót a Vojkán utcai zsidó temető emlékkövei, táblái őrzik. (Egy idevonatkozó statisztikai adat: az 1941-es népszámlálás alapján a Háromszéki Izraelita Hitközségnek 793 tagja volt. A megye legnagyobb, mintegy 400 tagú zsidó közössége Sepsiszentgyörgyön élt. 1944 májusában a városban tartózkodók s az akkor innen deportáltak száma 298. Ebből 52-en 14 éven aluli gyermekemberek voltak. A többiek munkaszolgálaton, internálótáborban vagy más helységben voltak. Ebből az ötvenkét tagot számláló korcsoportból egyetlen túlélő sem maradt. Az egykori Háromszéki Izraelita Hitközség Csíki utcai templomának 1971-ben történt lebontásával megszűnt létezni.)
*
A holokauszt helyi gyermekáldozataira való megemlékezés nem szentimentális légkört kíván provokálni. Még kevésbé részvétet kelteni. Kizárólag a józan értelem szellemében az adott történelmi korszak egyik rendkívül könyörtelen műveletére és cáfolhatatlan tényére utalni. Itt nincs vád vagy vádaskodás. Jóval inkább annak megértését kívánná szolgálni, hogy egy gyűlöletkeltő ideológiának melyek voltak vagy lehetnek a következményei.
*
„Akkor” a Hatalom zsidó vonatkozású törvényei, eszközei korlátozottabbá tették a hagyományos erkölcsi normáikhoz ragaszkodó helyi polgárok magatartását is. Hogy ez az attitűd a történtekkel szembeni közönyt vagy az együttérzés egy magatehetetlenségre ítélt formáját jelentette-e? Embere válogatta. Tény, hogy az emberi jóindulat és cselekvés életeket menthetett és mentett. Ebben az esetben éppen gyermekek életét.
Ez az alkalom módot ad arra, hogy említést tegyünk azokról a máig ismeretlen nevű sepsiszentgyörgyi hivatalnokokról, akik önállóan mertek dönteni a kapott rendelkezések értelmezéséről. Pontosabban: a keresztény-zsidó vegyes házasságokból született gyermekek sorsáról. Annak a nyolc-tíz kiskorú gyermeknek a nevét, akik keresztény hitfelekezethez tartoztak ugyan, de a rendelkezések értelmében zsidóknak kellett volna tekinteni őket, kihagyták a sepsiszentgyörgyi deportálási névjegyzékből. S ezek a gyermekek életben maradtak.
A levéltári kutatások ma már szabadok. Az ilyen vagy hasonló jellegű esetek azonban alig kerülnek nyilvánosság elé. Ennek oka talán az oly kétes értékű, „politikailag korrekt” szemlélet? Az, hogy mi a döntőbb szempont: közzétenni egy mindenkori humánus szándékot, cselekedetet, vagy fedni azt az identitásképet, amely (ha utólag is) elítéli a „törvényszegő” embert?
*
Az emlékezések helyét lassan a történelem veszi át. Talán éppen tanúi lehetünk annak a változásnak, hogy a múltra vonatkozó személyes vagy kollektív emlékezetet hogyan váltja fel a történelem. Tanúi annak, hogy a holokausztnak a generációkon keresztül átmentett, homályba kényszerült (kényszerített) virtuális képei, gondolatsorai hogyan szembesülnek a hiteles dokumentumok alapján megjelenített, valós történeti múlttal.
*
Ezek a megemlékezések érzékeny kérdéseket, gondolatokat hordoznak. Vannak, akik közönyösen fordulnak el e témától. Mások fenntartásokkal fogadják az „akkor” történtek belső világának részletekbe menő felfedését. Érthető módon kerülni kívánják az előítéletekből, az adott társadalompolitikai és erkölcsi normákból született végeredményekkel való szembesülést. A régmúlt tragikus, fájó élményei igen szilárdan rögzülnek az ember emlékezetében. Néha szívesebben feledné azokat. A mély vésetek azonban makacsul ellenállnak a törlésnek.
*
Közismert, hogy az elmúlt korszakok történelmi-társadalmi igazságai és igazságtalanságai az adott esemény részleteiben válnak nyilvánvalóvá. A soá történetének egyik részletkérdése az akkori gyermeknemzedék sorsa-világa. Ez a terület kivételes helyet foglal el az „akkor” történtek megmérettetésében. A témakört kevésbé ismerők köréből a „holokauszt” szó hallatán többen vélhetik, hogy bizonyára valami „zsidó ügyről” eshet szó. Az idegenül hangzó megnevezés s annak értelmezése is homályos. Feltehetően talán az sem világos számukra, hogy azt a „holokausztot” nem a zsidók „csinálták”.
*
A lezáratlan történelmi múlt kínosan hat az emlékezettudatra. Bizonytalankodva keres valami fogódzót egy elfogadható társadalmi emlékezet kialakítására. Hogy ebben a történelmi tragédiában szereplő felek számára egy közös, kollektív emlékezettudat kiépítése, kialakítása megvalósítható-e? A jelek szerint – alig.
De talán adottak volnának azok a feltételek, lehetőségek, hogy mindkét fél kölcsönösen elismerje és méltányolja a másik közösség sajátos, önálló történeti emléktudatát. Hogy mindkét oldal a saját közösségének kollektív emléktudata mellett helyet adjon a másik fél valós közösségi emlékezetének.
*
Az ezredforduló táján erkölcsi elkötelezettség született a hajdani zsidó közösség emlékének megőrzésére. A tervezett emlékhely eszmeisége a kollektív emlékezetnek egy olyan ágához próbált igazodni, amely a történelmi tények írásos bizonyítékain alapult.
A sepsiszentgyörgyi városvezetés osztatlan pártfogással fogadta az elgondolást. Erkölcsi-anyagi támogatásával, valamint a kívülről érkező hozzájárulásokkal született meg az emlékhely a maga emlékfalával, emlékoszlopaival, emlékköveivel. Az Emlékpark megvalósítása, (inkább) megalkotása a kis létszámú helyi zsidó közösség vezetője rendkívüli hozzáállásának, elhivatottságának eredménye és érdeme.
*
Az egykori Háromszéki Izraelita Hitközség volt tagjai tiszteletteljes köszönettel kívánnak adózni a városnak, a városvezetésnek és szellemiségének azért a társadalmi és lelkiismereti békét célzó, cselekvő hozzáállásért, ahogyan a volt polgárainak ily méltó módon kíván emléket állítani. S egyben köszönetet mondani mindazoknak, akik nobilis hozzájárulásaikkal segítettek közös erkölcsi adósságaink törlesztésében. Bizonyára, hogy a közismert erdélyi-székelyföldi temető- és emlékhelykultusz ezt az emlékparkot is védelmébe fogadja majd.
Ezt a rövid írást annak az ötvenkét sepsiszentgyörgyi gyermekember emlékezetének ajánlom, akik barátaim, személyes ismerőseim, gyermekkori világom részesei voltak, s akiket valójában a tébolyult eszmék őröltek hamuvá.