Az igazat megvallva soha nem is (mármint az előbb sem) akartalak, talán csak túlságosan intenzíven próbáltam elmondani a véleményemet. Most bocsánatot kérek ezért. És kérlek, hogy hallgass. Hallgass meg egyszer... Ha kell, hát utoljára...

Ott kezdeném, amikor elindultam otthonról. Nem is, ha jobban belegondolok, ott kell kezdenem, hogy kisgyerek voltam. Sőt, még pontosabban: valahonnan nagyon messziről kéne nekikezdeni a magyarázatnak. Azokból az időkből, amikor talán én még nem is léteztem, s talán maga az emberi lét is gyerekcipőben járt.

Mindegy... A lényeg, hogy valahol neki kellene kezdeni. Legyen itt:

Kezdés:

Szereted a gyerekeket, ugye? Hidd el, én is szeretem őket, bár bevallom: nem imádkozom minden este értük. Viszont nem is falom fel őket reggelire. És szeretem a családomat, a közösséget, ahol még annó, pár évvel ezelőtt magam is azt a bizonyos tojáshéjat hordtam a hátsó felemen. Mert hidd el, az is egy közösség, mint a ti falkátok, csak ezt mi amolyan ,,ember-nyelven" hívjuk így. És igen: szeretem a pontosságot, a figyelmet, a kitartást, a becsületesen elvégzett munkát. És szeretem megenni ennek a munkának a gyümölcsét is, sőt, szeretem megenni az életet, a kitartást, a figyelmet. Néha imádom felfalni a pontosságot, és néha utálom, ha imára kényszerítenek. Látod, mennyi közös van bennünk? Csupa egészséges tápanyag... Ettől nő nagyra a kislány... és persze a Farkas...

Na, de a gond akkor kezdődik, amikor Te, kedves Farkas, engem akarsz felfalni. Ha most félénk nyuszi lennék, azt mondanám, hogy eredj balra, a másik ösvényre, ott van egy sokkal szófogadóbb kislány, mint én. Biztosan könnyebben csapdába csalhatnád... Nem járna ennyit a szája, és rövid időn belül a gyomrodban végezné. Azaz a részed lenne... Nem ám kiegészítőd, hanem a táplálékod, amiből erőt és energiát vonhatsz ki.

Hogy honnan tudom én ezt ilyen jól? Ugyan már, kedves Farkas... Több éve járok ebbe az erdőbe. Nemegyszer láttam már, ahogyan becserkészel, majd felfalsz egy-egy gyereket. Sőt, néha még engem is figyeltél, csak nem hitted, hogy észreveszem. Jóllehet talán csak a vakszerencse mentett meg... valami égből pottyant csíkos szerencse...

No, de visszatérve a szándékomhoz: magyarázni szeretnék. Szeretném elmondani, hogy véleményem szerint miért nem kellene pontosan engem megenned. Egyszerű... És ismételten csak arra kérlek, hidd el: végtelenül egyszerű. Mert önző módon élni szeretnék. Ki szeretnék sétálni az erdőből, és lehetőleg találkozni szeretnék a nagymamámmal. Vagy más idegenekkel, akik később a barátaim lehetnének. Csak ennyi az érvem..."

folytatás a következő részben... a következőben... és a következőben... amikor már a szerző sem lesz szerző, de a mese... az folytatódik

Máthé Kincső