Legtisztább emlékeim közé tartozik, ahogyan pici lány koromban nagymamám érdes kezével simogatta a homlokomat. Nagytatám pedig mindig megszólított, hogy ne vakarjam a szúnyogcsípéseket. És eszembe jut az is, ahogyan a tiszteletes úr arra utasít, hogy kellő illendőséggel köszöntsük az öregeket. Ezért mindig hangosan és lázas igyekezettel csiripeltem el egy-egy csókolomot, és örömmel fogadtam a kedves visszaköszönéseket. Ennyi maradt meg hangsúlyosan azokból az évekből. Mostanra piros pöttyök jelzik a hajdani csípések nyomát, de mind a mai napig csicsergő hanghordozással, jól tanított kislány módjára köszöntöm az idősebbeket. S most már megértem, hogy miért is tartozom tisztelettel azoknak, kik sétapálcát vagy egyszerű vászonszatyrot szorongatnak ujjaik között. Nem az őszes hajfürtök miatt, nem is azért, mert évről évre lassabb és nehézkesebb a járásuk, nem is a kedves mosolyok miatt. Arra jöttem rá, hogy egyetlen dolgot kell tisztelnem bennük: az élettapasztalatot. Azt a tudást, mely — ha beismerjük, ha nem — a birtokukat képezi, mint nekünk, tizenéveseknek. És itt nem a számítógép vagy a mobiltelefon használatáról, nem az algoritmusok és a világirodalom bonyolult összefüggéseiről van szó. Nem... Dédnagyapám idejében, ha valaki írni tudott, azt már megbecsülték. Itt teljesen másról van szó. Arról, hogy mit és hogyan, mennyi idő alatt ért meg és él át egy ember. Ebben pedig — be kell vallani — az idősebbek már régen megnyerték velünk szemben a versenyt.

Tulajdonképpen mindegy, hogy tömbház-e vagy falusi családi ház. Mindegy, hogy sétapálcára vagy mogyorófa botra támaszkodva élnek. Lényegtelen, hogy mi áll a személyazonossági igazolványban. Az eredmény úgyis mindig ugyanaz: tiszteletet érdemelnek.

...mert minket is megillet majd, s mert nemrég volt az idősek világnapja.