El kellene mennem innen, lennék kétszeres,
háromszoros kisebbségben a legnagyobb,
mindig magyar
mindig más országból
mindig újabb második nyelv.

Talán el kellene mennem innen,
valahova, ahol egy folyó az anyám,
ahol az apám a poros úton szembejövő állat.
Ahol ha végigmegyek egy utcán,
festett arcú emberek merednek a semmibe,
öntudatlanul mormolják imádságaikat,
és ha kezemet a kezeikbe fektetném,
azt is elmorzsolnák, mint az illatos fabogyókat,
csontdarabokat, zöldes rézkarikákat, gombokat.

Talán el kellene mennem innen,
valahova, ahol ha felnézek az éjszakai égre,
fekete lyukak megsemmisítő ereje tekintene vissza rám
és megnyugtatna: te is egy halott csillag fénye vagy,
benned is az utolsókat rúgja a nap a kései télben,
benned is sokan találnak menedéket akkor,
amikor éppen elfogyni készülsz.

Talán el kellene mennem innen,
valahova, ahol nincs öncenzúra
és a szenvedésben sincs önmegtartóztatás.
Ahol senki nem segít és a láthatatlanság ad
egy új nyelvet, ami csak a sajátom.

És ezen nem szólalok meg.

Mihelyt kiejtem a szavakat, azok már a másoké.
Mihelyt a hangszálaim megrezdülnek
és rákapcsolódnak az erőre, ami körülvesz,
addigra azt is elvennék tőlem, ami a mindenkié.
A hallgatást és a tagadást, ami a véremben kering.
Talán el kellene mennem innen,
valahova, ahol a közösség nem kötelesség.

Ahol egy sikátor falának támaszkodva feloldódnék
a vízcsepp elrugaszkodásába, ahogy kerekedik
és nehezül a messzi lámpa fényében, elválik saját magától
és csak saját maga szerinti gyorsasággal hull a földre,
nem többel, nem kevesebbel.
A vízcsepp súlyában kell lennem, három molekulában,
három nyelvben, ahol eltűnik amögül a jelentés, hogy magyar.

Talán el kellene mennem innen,
valahova, ahol nézd, ő is a te anyád,
nézd, ő is a te apád,
nézd, hol van a te tükörképed,
valahol a tengerben, valahol egy sziklában,
valahol, ahova el kellett mennem,
ahol a mindenkié vagyok, tehát a senkié,
ahol csak mély lélegzetek vannak
és mélyről jövő hangok
amik megtorpannak a fogaim előtt,
még mielőtt feltörnének.