Cserei Mihályt apja, János, a fogarasi várkapitány rendkívüli szigorral nevelte. (…) Tízéves volt, amikor a keménykezű apának is kijutott a bajból. Cserei János Béldi Pál, az ellenzéki szervezkedés vezetőjének híve volt. Béldi bukása után ő is kegyvesztetté vált, és évekig saját várában kellett raboskodnia. Mihály a székelyudvarhelyi református kollégiumban folytatott tanulmányait követően Teleki Mihály erdélyi kancellár apródjaként szolgált. Magyar nyelvű emlékiratai, feljegyzései kiválóan jelenítik meg és dokumentálják korának izgalmas és tanulságos eseményeit.

Törökök és Habsburgok között

Erdély belpolitikai állapotát ez idő tájt (is) nagyban meghatározták a Habsburg és a Török Birodalom közötti erőviszonyok. A nevezetes kortársak, Apafi Mihály fejedelem, gróf Teleki Mihály kancellár, a bujdosó vezér, gróf Thököly Imre politikai magatartása ezen erőviszonyok függvényében alakult. A történetíró Cserei életének és munkásságának jobb megértése érdekében érdemes egy pillantást vetni Erdély korabeli, nehezen áttekinthető történetére.

Apafi Mihály hosszú ideig élvezte a törökök támogatását, már 1661 szeptemberében az ő katonai segítségükkel lett Erdély fejedelme. Négy hónappal később, ugyancsak velük karöltve győzött riválisa, a Habsburg-párti Kemény János ellen a nagyszőlősi csatában. Ez­után a rá jellemző hintapolitikával igyekezett megőrizni Erdély függetlenségét. 1677-ben például szövetséget kötött a Habsburgok legfőbb ellenségével, XIV. Lajos francia uralkodóval, de a franciák és a Habsburgok békekötését követően már Bécshez kezdett közeledni.

Apafi politikáját főként Teleki Mihály kancellár befolyásolta. Teleki jó ideig nagy reményeket fűzött a fiatal, ambiciózus Thökölyhez, de 1682-ben nagy csalódást okozott neki, hogy Thököly nem az ő lányával, hanem I. Rákóczi Ferenc választott erdélyi fejedelem özvegyével, gróf Zrínyi Ilonával kötött házasságot. Teleki nemsokára a Habsburgokhoz közeledett, szemben Thökölyvel, aki továbbra is a török segítségtől várta hazája és saját sorsa jobbra fordulását. Thököly helyzete a törökök 1683-as sikertelen bécsi hadjárata után sokat romlott. A császáriak kiszorították Felső-Magyarországról, és a porta belé vetett bizalma is megrendült. 1685-ben Ahmed váradi pasa elfogta, hogy a békekötésért cserébe kiszolgáltassa a bécsi udvarnak, de erre végül nem került sor, és a szultán ismét kegyeibe fogadta.

Teleki Mihály kancellár és főgenerális ebben az évben már megkötötte azt a titkos szerződést I. Lipót követével, amelyben kötelezte magát, hogy évjáradék, a törökök által elfoglalt birtokai és Thököly uradalmai (valamint esetleges menedékjog) fejében Erdély Habsburg kézre juttatása érdekében fog munkálkodni. Teleki, aki egykor állítólag szegényen, mindössze „két lóval került Erdélybe”, a politikai lépéseit kész volt összekapcsolni személyes anyagi érdekeivel. A hatalmas vagyont felhalmozó kancellárnak, aki 1685-ben grófi rangot kapott Lipót császártól, nagy része volt abban, hogy 1687-ben Lotaringiai Károly, 1688-ban pedig Antonio Caraffa tábornok serege megszállta Erdélyt.

A zernyesti csata

I. Apafi Mihály halálát (1690) követően II. Szulejmán szultán Apafi kiskorú fia helyett Thökölyt nevezte ki Erdély fejedelmévé, és tizenöt ezres, főként török és tatár lovasokból álló sereggel küldte a fejedelmi trón elfoglalására. Teleki Mihály nemesi serege és Donathus Heisler császári tábornok hadai Zernyestnél táboroztak, bízva a lezárt hágók által nyújtott védelemben. Thököly azonban nagy bravúrral átkelt a járhatatlannak tartott havasokon, majd hátba támadta az ellenséget. Az augusztus 21-én vívott zernyesti csatában Heisler tábornok Thököly fogságába esett, az ötvenhat éves Teleki Mihály hősi halált halt. Teleki oldalán Cserei Mihály is részt vett a csatában, amelyről História című, 1709 és 1712 között Brassóban írt forrásértékű főművében értékes, személyesen átélt tudósításban emlékezik meg. „Tökölyi Imre is tanult, hadviselő ember levén, nem vala bolond, hogy olyan szoros helyekre jőjön; azért practicával élvén, és a havasokon való ösvényeket titkon megjáratván, a havasalyföldi vajdát (kit nem szeret vala), hadaival, és a törökökben is ott hagyván, s megparancsolván, hogy míg ő visszajő (…), addig szüntelen ellenkezzenek a németekkel: oly kietlen helyeken s ösvényeken, meredek hegyeken szállítja be harmadnapig táborát, ahol soha lovas ember s talán gyalog is nem járt, és csak egy-egy lovas ember mehetett el, s térdén mászván s a lovak farkára fákot kötvén, úgy ereszkedtenek be szép csendesen a tágas völgyekre. Ebben Hajszler (Heisler) semmit nem tudott, mert noha mint okos hadi ember, tudakozódott, ha van-e másutt közel olyan hely, ahol az ellenség bejöhetne, de senki nem gondolván, hogy azokon a meredekes hegyeken fegyveres nép bejöhetne, assecurálták (biztosították) a generálist, attól ne tartson. Szintén délután 21-ik augusti, mi lóháton ülvén, a generálok penig Telekivel együtt a törcsvári kőszikláról nézvén, mint ellenkezik a kétféle had, Zernyest felé való strázsák, kikre már a Tökölyi hadának elöljárói reáütöttek vala, hírt hoznak, hogy bejött az ellenség az országban. Mindjárt conturbálódék (tájékozódik) Hajszler, és jelt adatván trombitával, mind német-magyar hadakot nyargalást kezdének bennünket vinni Zernyest felé. Mikor Tohán felé mennénk, hát már a tatárok meggyújtották a falut, s szörnyűképpen ég. Vala a táborunkon egy havasalyföldi boér, Balacsán nevű, ki Sorbán vajda leányát vette vala (…). Ez a Balacsán, két zászlóalja magyar és oláh jó vitéz katonái levén maga fizetésén, Hajszlertől elkéretszék, hogy az égető tatárokot kihajtsa a faluból, Hajszler elereszté; el is mene, bátran megellenkezék velek, s levágatván bennek, a faluból kikergeté. Már látjuk vala a Tökölyi táborát, mert Zernyesten felyül mind rendelt sergekben állanak vala. Hajszler is elrendelé a német hadakot, és két jezsuita levén, azok companiánként imádkoztaták, s egy-egy feszület levén kezekben, elöl mentek vala, ott is veszének; de egy reformatus pap levén a táboron, a pallost ránta, s úgy mene velünk az ellenségre, el is szalada békével. Azonban a szél éppen szemben fúván a regimentekkel, oldalaslag fordítá Hajszler őket; akkor, ha nem tudta volna is Tökölyi, mennyin vadnak a németek, még a kornyétákot (zászlókat) is megolvashatta. Elöl állnak vala a német hadak, a hátok megett penig az erdélyi hadak. Tökölyi a maga hadait megindítá Zernyest felé, s a sík mezőre rendben állítá. A székely hadak csak magoktól Jézus nevét kezdvén kiáltani, egyenesen az ellenségre akarának menni, noha még messze valának; Teleki elé nyargalván, egyben szidá őket, úgy csendesedének meg. Bolondság is lőn a könnyű hadat hátul állítani, mert ha neki viszik vala elsőben, amíg oly nagy fervorral (buzgalommal) valának, alkalmasint megkopiázzák vala török uramot. Hajszler a mi seregeink elében jőve, monda deákul: »Majd kegyelmeteknek szép mulatsága leszen, meglátja kegyelmetek, a török mint elszalad, nem állhatván meg a mi tüzönköt, kegyelmetek osztán Isten hírével űzze, vágja, s ha meg találják kegyelmeteket nyomni, ne jőjön egyenesen a regimentek eleiben, hanem oldalaslag, én esmét visszaverem a törököt.« Teleki penig elkezdé: »Jó vitézek, erdélyiek, most az ideje, hogy a mi felséges császárunk hűsége mellett vitézül harcolván, magunknak s maradékunknak állandó nyugodalmot s szabadságot nagy dicsérettel szerezzünk, s házunkot, feleségeinket, gyermekeinket a török rabságától s annak a gonosz Tökölyinek tyrannusságától megoltalmazzuk, mert különben ha nem forgódunk, örökös jobbágyságban esik még a posteritásunk (leszármazottunk) is; soha a német a töröknek Erdélyt nem engedi, levén Magyarországban nagy erős ármádája, aki mindjárt benyomul, s a töröket kiveri. Hogy penig énrám senki ne panaszolkodjék, ország generálisa levén elbúttam, ím, ezt a fejér szakállamot ide kegyelmetek köziben hoztam, s kész vagyok itt is meghalni.«”

Cserei beszámolt Teleki Mihály haláláról is, akinek a harc során Kálmán nevű lova megbotlott, mire a földre zuhanó Telekinek a törökök „rútul kezét, orcáját egybenvagdalák, meg is lövék, úgy hala meg, a testét megfoszták. És mikor másnap a több holttesteket fosztogatnák, már vala híre, hogy Teleki Mihály elesett.” (…)
Thökölyt a keresztényszigeti országgyűlés 1690. szeptember 22-én erdélyi fejedelemmé választotta, és ekkor Cserei Mihály is a hívei közé állt. Az új fejedelem nem sokáig örülhetett a sikernek. Bádeni Lajos őrgróf októberben Hátszegnél legyőzte az alvezéreit, Petrőczy Istvánt és Sándor Gáspárt, három héttel később pedig Brassónál győzött a császári sereg Thökölyvel szemben, aki csapataival Havasalföldre menekült. Cserei is a menekülők között volt. (…)

Szerencsétlenségek

Cserei Mihály 1692-ben nagybátyja, Apor István szolgálatába állt. Két évvel később az Erdélybe betörő tatárok feldúlták csíkrákosi birtokát. Marháit elhajtották, nagyanyját, Apor Ilonát pedig elfogták. 1696-ban Apor Istvánt kinevezték kincstárnokká. Cserei a titkári teendőket látta el mellette, így számos hiteles és bizalmas információhoz jutott, amelyeknek később, a História írása során nagy hasznát vette.

A Rákóczi-szabadságharc kezdetén Görgény várában tartózkodott, ahol átélte a kuruc hadak ostromát. Szinnyei József (1830−1913) irodalomtörténész Magyar írók élete és munkái című lexikonjának Csereiről szóló szócikkében úgy fogalmazott, hogy a történetíró szerencsétlenségének hosszú láncolata igazából 1703-ban, görgényi időzésével kezdődött. Családjával ott keresett védelmet, miközben csapatával többször is kitört, hogy megütközzön az ostromlókkal. A körülzárt várban súlyos betegség verte le a lábáról, és övéivel együtt gyakran az éhhalállal küzdött. A kurucok rátörtek birtokaira, elrabolták értékeit, és miként korábban a tatárok, ők is elhajtották a marháit. Görgény bevételét követően, 1705-ben Rákóczi oldalára állt, de 1706-tól ismét visszatért a császár hűségére. Brassóban telepedett le, és itt fogott emlékiratai készítéséhez 1709 decemberében. Munkáját csak meg­szakításokkal folytathatta, mert Wellenstein tábornok rendelete nyomán részt kellett vennie a dobolyi, az uzoni és a csíki hadjáratokban. Szinnyei írta: „A kuruczok, midőn egy éjjel buzát és zabot requiráltak, elfogták, kirabolták és kínozták; végre csodálatos módon megmenekült.”

Csereit 1707-ben kinevezték csíki főkirálybíróvá. Hivatalát három éven keresztül, fizetség nélkül látta el. Ez­után rövidebb ideig tartománybiztos lett, majd 1712-ben Nagyajtára költözött. Hét évvel később elveszítette harminchat éves feleségét, aki szülést követően hunyt el. 1721-ben újra megnősült. 1756-ban bekövetkezett haláláig visszavonultan élt Nagyajtán. Két gyermeke maradt életben: György és Krisztina. A lemásolt formában is sokat forgatott, népszerű Históriája szép, a ma embere számára is jól érthető magyarsággal megírt mű, amely őrzi az erdélyi élőbeszéd jellegzetes, ízes formavilágát, tartalmát tekintve pedig értékes kortörténeti adatokkal, észrevételekkel szolgál. Cserei Mihály a történetírói munkásságával felbecsülhetetlen szolgálatot tett mindazoknak, akik komolyan érdeklődnek Magyarország és Erdély sokszínű történelme iránt.

Bánó Attila
(Részlet a Protestáns hősök 3. kötetéből, Press-Pannonica-Média, 2018)