Időnként ránk pislantott a szemüvege fölött, főleg, ha túl sokat röhögtünk. Ránk nézett, de nem szólt semmit, talán rosszallás volt a tekintetében, talán csak a mérhetetlen közöny. Máskülönben egész műszak alatt ült a sámliján a satuműhely sarkában, az öntvények közepébe beütötte pontozóval a pontot naponta nyolc órán át, heteken és hónapokon keresztül. Senkihez sem szólt, csak halkan, recsegően maga elé dudorászott; módszeresen, tempósan ütötte a pontot az öntvény közepébe, bal kézzel felvette, a térde közé szorította, beütötte a pontot, jobb kézzel letette maga mellé, felvette ballal a következőt, jobbjában a kalapács, baljában a pontozó, a pont már be volt jelölve, neki csak ütnie kellett. A sorjázóból egy lány szállította az öntvényeket talicskán, lepakolta őket, felpakolta a kész darabokat, és vitte fúrni.
Nyolckor letette a kalapácsot és a pontozót a földre, kiment a vécébe, megmosta a kezét, visszajött, visszaült a sámlira, ócska aktatáskájából előszedte a kenyeret és a párizsit, lehúzta a párizsi héját, szeletekre vágta a bicskájával, a kenyérre tette, megette. Nyolc óra tízkor elpakolta a kenyeret, kezébe vette a pontozót és a kalapácsot. Kettőkor letette a kalapácsot és a pontozót, elpakolta szekrénykéjébe, vette az aktatáskáját, és köszönés nélkül ment az öltözőbe. Mindig a délelőtti műszakban dolgozott, soha nem késett, és soha nem ment el kettő előtt.
Nagy lófeje volt, ritkás, ősz haja, a pápaszem mindig az orrára csúszott.
Eleinte megjegyzéseket tettünk rá, kezdetben halkan, később úgy, hogy ő is meghallja. Ránk pislantott olykor, de nem szólt semmit. A drehások legyintettek, és a vállukat vonogatták: nem tudták, hogy hívják, amikor ők jöttek, már itt volt.
Néha rajtacsíptem, hogy valamit motyog magában, egyszer-kétszer el is mosolyodott. Egyszer mondott valamit a műhelyfőnöknek, valami tőmondatfélét, és bólintott a válaszra. Egyébként lógatta a fejét, görnyedten ült a sámlin, ülve sosem látszott, hogy megtermett ember is volt valaha, és pontozott órákon, heteken, hónapokon át, bizonyára, évek óta.
Tudomásul vettük, hogy ott van, és pontoz. Olyan volt nekünk, mint egy satupad vagy akármi, mint egy öntvény, amely néha helyet változtat és dudorászik magában. Egy darabig tűnődtem, vajon bölcs-e vagy idióta, aztán kiment a fejemből. Végül is egyszer sem léptem hozzá, és nem kérdeztem meg, van-e családja.
Mi sokat röhögtünk. Befogtam a Mester cigarettáját a satuba, amíg a forrasztást magyarázta, és aztán hiába kereste. Döglött patkányokat hajigáltunk a sorjázónőkhöz. Délutáni műszak végén a tetőn fogócskáztunk. Fogdostam a Kati seggét, ő mindig azt hitte, hogy Andris volt, őt vágta szájon. Lógtunk, amennyit lehetett, és röhögtünk. De azért mindvégig éreztem, hogy valami nincs rendben körülöttünk, néha szemüvegem fölött rásandítottam, talán remélve, hogy eltűnt, de nem tűnt el, ott ült a sámlin, baljában a pontozó, jobbjában a kalapács, és pontozott.
