Élt Marosvásárhelyen, élt Kolozsváron, de egy negyedszázada biztosan érzi, otthona Sepsiszentgyörgy, kicsit tágabban pedig Háromszék és Székelyföld.

Lokálpatrióta, tartással, méltósággal. Kíváncsi a világra, ám leginkább mégis az emberi létezés pillanatai érdeklik, az a különleges felhajtóerő, amely mindenkor képes felfelé irányítani a tekintetet. Fotográfiáin is ezt mutatja, bár vonzza a táj is, annak egyedi lenyomatai. Úgy véli, számára a fényképezés annyit jelent, mint avatottan kimetszeni és megmutatni egy-egy szeletet az élet csodálatos, megismételhetetlen folyamából. Ábel az élet fotográfusa.

Ám minden elkötelezettsége, megszállottsága, fiatalos szemlélete ellenére Ábel olykor el-elbizonytalanodik. Úgy érzi, az a világ, amelyet ő feltárni és megmutatni kíván, átalakulóban, megváltozóban, s mindaz, amit ő felmutat, amiért utazik, gyalogol, hogy bekopogtasson az egyszerű, vidéki emberek házába, és bátorítsa őket, hogy mutassák igazi, hiteles arcukat – amelyet aztán fényképezőgépe lencséje rögzít, s szenzora, mint egy konzerváló csodaszer, örökkévalóvá alakítja –, egyre kevesebb érdeklődőt vonz. De a még létező napilapokban megjelenő, tisztességgel, hitelességgel írott szó erejében is el-elveszíti olykor a hitét, nem csupán a szöveget fokozó fénykép erejét véli gyengülőnek. Másrészt azt is tapasztalja, hogy e mesterség egyre nehezebben biztosítja mindennapi kenyerét, s ha újítana felszerelésén, a szerkesztőségből azt a választ kapja, most éppen erre nincs pénz, ha tudja, oldja meg saját erőből…

Márpedig így, folyamatosan szorítva a nadrágszíjon, lassacskán ellehetetlenül az értelmes, alapos keresgélés, a függetlennek és igaznak mondott újságírás, s ezzel együtt a fotóriporter munkája is. Ábel emiatt olykor azt érzi, barátaival, sorstársaival együtt utolsó mohikánokként szemlélődnek a prérin. 

(Megjelent a Gúnyhatár – Léphaft-karikatúrák körülírva című kötetben)