Nem akarom látni a jövőmet! – dacolt a fiam gyanakvón kisdiák korában, amikor győzködtem, hogy jöjjön el velem a ballagásra, hadd lássa, érzékelje a hangulatát.
Az a jövőbeli ballagás, amelyet nem akart előre látni, már „elmúlt jövő”, tavaly elballagott. Szeretném látni a múltamat! – lelkendeztem magamban, amikor beléptem az „Elmúlt jelen” kiállítótermébe, kíváncsian és gyanútlanul, mert nem számítottam arra, hogy hazamegyek.
Hazamegyek gyermekkorom konyhájába a kissé kopott, de otthonos bútorok közé, fiatalkorom nappalijába a Kriterion-sorozatoktól roskadozó kovácsoltvas könyvespolchoz, a tintatartóval, pionírnyakkendővel, iskolai karszalaggal megpakolt íróasztalomhoz, lejátszom a recsegő lemezjátszón a ronggyá hallgatott dalokat, ízlelgetem a költeményeket, „felkereshetnéd ifjúságod, nyirkos cementfalak között képzelhetsz egy kis szabadságot”! Találkozom egyetemi éveim meghatározó tanárával, szamizdat folyóiratokat szerkesztő, közeli egyetemi társakkal, hallom a híreket Temesvárról, reménykedem, mégis hitetlenül hallgatom a rádióban a bukaresti nagygyűlésen elhangzó beszéd közben egyre erősödő füttykoncertet, a lázadást. Nem hiszek a fülemnek, de aztán jön a tüntető tömeg a gyárakból, én a szomszédos tömbház tetejéről nézem, ahogy hömpölyög, édesanyám aggódik, de nem szól, minden veszély ellenére kimegyek a főtérre, ha lőnek, hát lőjenek, puskaporos a levegő, de mámoros a hangulat. A kivezényelt kiskatonák, volt iskolai évfolyamtársaim néznek farkasszemet velünk, érezzük, hogy megtagadnák a tűzparancsot, de szerencsére itt nincs parancs, halljuk, hogy elmenekült, a dühös tömeg égetni kezdi a rendszert éltető könyveket, a titkosrendőrségi aktákat, az erőszak elszabadul! Döbbenten hallgatom a híreket, az ígéreteket, érzem a szabadság levegőjét, követem a segélyszállítmányok érkezését, rettegem az állítólagos terroristákat, napokig bujkálok barátnőm szüleinek lakásában, nehogy édesapám szoborállításai, rendszerrel szembeszegülő írásai miatt saját lakásunkban ránk törjenek. Pedig nem tudjuk, hogy kik és hogy léteznek-e egyáltalán, találkozom édesapámmal a már szabad világban, olvasom írásait az újságban, gyertyát gyújtok és ismét utcára vonulok, de most már az önálló magyar iskolákért, hallgatom a megfélemlítetteket, a lehallgatottakat, a meghurcoltakat, a bebörtönzötteket, és hallgatom fiam egyetemi tanárának történelmi távlatokat tisztázó szavait az elmúlt jelen időről.
Kilépek a szűk belső térből. Fellélegeznék, de a múltam még teljes mértékben jelen.
Sylvester Anna
