— Bem tábornokot az ágyú körül találtuk, amint saját kezűleg igazította be őket, és parancsokat osztogatott. Mihelyt megérkezésünket észrevette az öregúr, azonnal felénk sietett, és azt parancsolta, hogy kövessük őt. Ekkor láttam életemben először a híres hőst, mondhatom, dobogott a szívem a büszkeségtől és a reménységtől. A tábornok az említett dombon lévő magános ház felé sietett, melyen túl mintegy negyven-ötven lépésnyire Nagycsűr felé, egy kis völgybe vezetett, és meghagyta Czakó parancsokunknak, hogy további rendeletig ezen völgyben tartózkodjunk. Mikor tőlünk távozott, egyes-egyedül fellovagolt egy dombra, mely az ellenséghez közelebb esett, ott körülnézett, megvizsgálta a vidéket, és lekiáltott hozzánk. Ekkor hallottam először a szavát tisztán:
— Ah! Hier ist besser, maschieren Sie hierher mit ihren Leute!
Nagy volt a csodálkozásom, s kicsit a csalódásom is, hogy vezérünk velünk németül, az ellenség nyelvén beszél. Először arra gondoltam, hogy ez azért van így, mert a katonaságnál mindenütt így kell. Társaimtól tudtam meg, hogy nem tud magyarul, amin aztán nem is csodálkoztam, lengyel létére, aki csak néhány hete került közénk. Az öregúr bevárta a dombon felállításunkat, aztán ismét visszalovagolt ágyúihoz. Én is körülnéztem. Zászlóaljunk egyetlen csoportban volt felállítva a domb tetején, nem messze a nyolc kiszegezett ágyú előtt, az ágyúk megett pedig lováról leszállva, minden táborkari kíséret nélkül állott Bem. A többi csapat a középen és a jobb szárnyon általában a tér minősége szerint falak, árkok, dombok által valamivel védve volt, de a mi zászlóaljunk egészen ki volt téve egy nálunknál magasabb ponton kiszegezett ellenséges ütegágyú tüzének. Nagy veszteségünk lenne, gondoltam, ha az osztrák tüzérek itt is úgy működnek, mint ma délelőtt Szeben alatt, hol manőverírozás által előre jól be voltak gyakorolva a távolságok bemérésében és meghatározásában. Ott ugyanis többheti céllövés során próbálgatták ki ágyúik horderejét, különösen a Nagycsűrből Szebenbe vezető út felől, ahonnan seregünknek támadását várták, s így a mérnöki kar helyes kiszámításai alapján előre meghatároztak több célpontot, még az út melletti fákat is, melyek mögött ütegeink vagy seregeink felállítását várták, s megtörtént aztán a reánk nézve sajnos eset, hogy a sűrű köd ellenére eltalálták ágyúgolyóikkal Bem tábori törzskarát. Mikes Kelem ezredes szilágysági szép, fekete subáját elöntötte a vér, holtan esett le lováról. Térey és Kappelborn kapitányok is elestek, Teleki Sándor szárcsalábú paripájának hátulsó jobb lábát a siklóján alul elvitte a golyó...
— Ezt már hallottuk! — vágott közbe ingerülten Áron bácsi. — Magatokról beszélj, ne a lovak lábáról! Mit csináltatok, mi lett az ágyúkkal?
— De mi a szép lovat is éppen úgy sajnáltuk. Most Szelindeknél az ellenség legtöbb golyója előttünk esett le, sok a tőlünk balra álló hegy oldalába vágódott, és csak ritkán tévedt egy-egy miközénk. Különösen szerencsétlenek voltak az osztrákok a magasabb körbe vetett gránátokkal, ezekkel csak egyetlen jó lövésük történt az egész csata alatt: a golyó az ágyúk és köztünk lévő házba esett, és ott szétpattanva lángba borította az épületet. A gránátgolyók legnagyobb része a völgybe esett le, csak egynéhány pattant szét, azok is a levegőben, amikor a legmagasabb pontot elérték, ami a félhomályban gyönyörű szép látványt mutatott. Mi fáradtak lévén, lehevertünk a hóban, s úgy néztük a szünet nélküli szép tűzijátékot.
— Nem viszonoztátok a lövéseket?
— Még eddig részünkről egy lövés sem történt, mert Bem tábornok még a puskatüzelést is szigorúan megtiltotta. Ott álltunk a célnak kitéve, anélkül, hogy szabad lett volna viszonoznunk az ellenség tüzelését. Igaz, hogy nem is igen lett volna mivel. Ilyen csatázást, ezt sehogy sem értettük, de sok egyebet sem, amit az öregúr végbevitt. Többen csüggedni kezdtünk. Eszembe jutott, mert köztünk is szállongott a hír, hogy Bemet a bécsiek árulónak mondták, s hallottam továbbá, hogy a lengyelek is hasonló véleménnyel voltak felőle. Pesten pedig egy lengyel diák pisztolylövéssel meg is sebesítette, mielőtt közénk jött. Mit akarhat most Bem, töprengtem magamban, mit érhet el tétlensége által? Nem újabb árulás-e ez? Talán a magyar sereg valaki által jó pénzért eladatott a németnek?
Áron bácsi arca hirtelen megrándult. Merőn nézett reám, úgy, hogy a szavam is elállott. Aztán a homlokát összeráncolta, és tekintete a messzeségben tévedezett, majd indulatosan dobbantott a lábával, és a fogai között morzsolta:
— Hát ott is és mindenkiben árulót gyanítanak? Valahonnan szándékosan indítják ezeket. Hogy lehangolják a népet. De ennek véget vetünk!
Én akkor még nem vettem szavainak igazi értelmét, de gondolkozni sem volt időm, mert hirtelen felém fordult:
— S még te is felültél ezeknek, te szerencsétlen? Folytassad!
— Én nem ültem fel, csak a szívem dobogott erősen a bizonytalanság miatt.
— Ez a legrosszabb. Éppen ezt akarják.
— Nekem volt a legrosszabb. Ez a gondolat szörnyen kínzott. Semmitől sem rettegtem annyira, mint a fogságtól, mert sok mindenféle hírt hallottunk az ellenség bánásmódjáról a magyar foglyokkal. S nem is csak magamat féltettem, én csak egyes ember valék, de ezen esetben az egész hadseregünkről volt szó, mert amint már említettem, az egy Czecz alezredes dandárán kívül az egész hadsereg ott húzódott meg Bem körül a szelindeki völgyben. ,,Szent ügyünk, melynek védelmére fegyvert fogtunk, forog most kérdésben" — dobogott a fülemben a sokszor hallott és olvasott szózat. Ilyen komor gondolatok közt többször néztem hátra, de a tábornok úr mindig ott volt a nyolc ágyúnál. Olykor fel-alá járt a kicsi helyen, majd az ágyúk irányzatát vizsgálta, az ellenség mozdulatait figyelte. A tüzérlovak távol voltak, de a tüzérek az ágyúk körül álltak, mindegyikük mellett egy égő kanóc világított, és a tábornok parancsszavára vártak. Lassan sötétedni kezdett, a hónak ragyogó fehér színe világosszürkére változott, és csak a sötétebb, hóval nem borított tárgyakat, főleg a fák törzseit lehetett még kivenni, de azokat is csak csekély távolságra. A csend mind nagyobb lett, az ellenség ágyúi mind hosszabb szüneteket tartottak. Végre egészen elállt a puskák és ágyúk tüzelése anélkül, hogy mi csak egyetlen lövéssel is válaszoltunk volna rájuk.
— Az ágyúkról beszélj, ne a csendről — szakított félbe Áron bácsi.
— Mindjárt éppen azokra kerül sor. Mert most valami hallatlan, majdnem hihetetlen dolog történt. Ugyanis az osztrák parancsnok, talán elbizakodva a nyert csata után, talán mert félremagyarázta Bem hallgatását, vagy azt hitte, hogy tönkreverte seregünket, és már sebes futásban a hegyen túl vagyunk, elég az, hogy csapatát szakaszonként, rendes elővéd nélkül, legelöl egy gránátos zászlóaljat — s azt is tömegben! — Szelindek felé indította. Mi az esti homályban még nem láthattuk az elindulókat a nagy távolság miatt, de hallottuk a hegyoldalon lefelé vonuló lódobogást, a gyalogság ütemes tempóját és az eleinte tompán zúgó dobolást, amit hirtelen felváltott egy gyönyörűen kivert manőveri mars, amilyenre a mi fiatal dobosaink eddig még nem voltak képesek. Mit jelenthet ez megint, így gondolkoztam én, ilyen módon csakugyan nem szokás egy ellenséggel telt helységbe indulni. Ez nem lehet egyéb, mint átadása a mi seregünknek. A dobszó percről percre hangosabbá vált, és már láthattuk alattunk, a völgyben a híd felé közeledő sötét tömeget. E látványra elborzadtam, magunkat már elárultnak, fogságba esettnek képzeltem. Mindenki felugrott, és többen már közeledtünk a tábornokhoz. Most is az ágyúk mellett állott az öreg hős, minden táborkari kíséret nélkül. Mit akarhat? Miért jár csak egymagára? Mikor tőle alig háromlépésnyire megállottam, jobb karjával töltött ágyú csövére támaszkodott, bal keze a kurta lovaglóostorával csípőjén nyugvék, felsőteste előrehajolt, mintha ezáltal is közelebbről szemlélhetné a támadásra indult császári sereget, szemei szikráztak. Végre kiegyenesedett, mintha távozni akart volna, de még egy pillantás, újra lehajlik... Szívem hangosan dobogott, mert a gránátos zászlóalj már közvetlenül alattunk látszott a völgyben. A tábornok most két lépést hátrál, felemelt fejjel még egyszer végigtekint a parancsszavára váró tüzéreken, és tüzet vezényel.
— Feuern! — hangzik e percben. — Schnell feuern!
És fél percnél is kevesebb idő alatt nyolc kartácslövés dördül el, valamennyi iszonyú pusztítást végez a tömegben vonuló ellenséges hadoszlopokban. ,,Halt!", kiáltja a nyolcadik lövés után, és ajkán egy megelégedett, majdnem büszke mosoly vonult végig. És ismét az ágyúra támaszkodva ismét előrehajlik, letekint a hófényben látszó futókra... A fejetlenül összevissza szaladgáló ellenségre...
— Az ágyúk! Mégiscsak az ágyúk döntik el a sereg sorsát! — kapta fel a fejét Áron bácsi. — A mi itthoni fáradozásunk, a gyárosok két kezének a munkája! És mégis mennyi a gáncsoskodás ellenünk. — Aztán hirtelen nekem szögezte a kérdést: — S ti elfogtátok volna a tábornokot, ha hibán éritek?
— El. Éppen azért, hogy az ágyúinkat megmentsük. De a dicső hős megszégyenített. Áron bácsi, mondhatom, Bem tábornok ebben a percben egyedül harcolt hatezer osztrák ellen, s egyedül harcolt az egész hadseregünk helyett, mert egyedül gondolkozott ő a sereg felől, és egyedül cselekedett, minden táborkar nélkül. Ilyen hős nincs több a világon, mondtam én is abban a percen. És amikor tekintetét követve én is lefelé néztem a völgybe, már eltűnt az imént még nagy, fekete foltnak látszó tömeg, s helyette mindenfelé mozgó alakok nyüzsögtek, majd nemsokára üresen tűnt fel a szürke országút a hóval borított világosabb környezetben. A dobpergés megszűnt, a sebesültek borzasztó jajkiáltása váltotta fel. A gránátosok jobbra-balra vagy visszafelé széledtek. Valami negyedórányiig tarthatott az ellenség tüzelésének szünetelése. Bem sem lövöldöztetett többé, gazdálkodnia kellett, mert amint a tüzérektől hallottam, minden egyes ágyúra még csak három töltés maradt. Miután az ellenség összeszedte embereit, újrakezdte az ágyúzást, minden lövését vakító villámfény előzte meg. Ekkor történt az az egyetlen találó lövése, amiről már szóltam: egy gránát a mellettünk lévő házba esett, benne szétpattant, és felgyújtotta az épületet. A felcsapódó piros láng az egész környéket kivilágította kísérteties fényével. Ezt a körülményt felhasználták az osztrákok, és a fennsíkon lévő jobb szárnyunkat nagy erővel megtámadták, de nemsokára visszavonultak, és ezzel együtt megszűnt az ágyúzásuk is. Most a puskagolyók zápora esett az égő ház környékére, anélkül, hogy biztosan tudhattuk volna, honnét, mert fegyvereik villanása minden oldalról látszott. Mi az ágyúinkból leadott nyolc kartácslövés után mindnyájan ismét visszamentünk a tábornok úr által felállításunkul kijelölt dombra, a földön hevertünk, legtöbben elaludtak a hóban, mert az előző álmatlan éjszakák után a mai nap fáradságának és főleg az éhezésnek már nem bírtunk ellenállni. Reggel hat óra óta nem ettünk. (…)
— Én a leégett háztól visszamentem a dombra, de amikor észrevettem, hogy csak kevesen követnek, nem akartam a hóba lefeküdni, nehogy talán megfagyjak, vagy mély álomba merüljek, s az esetleg túlsúlyra vergődő osztrákok elfogjanak álmomban. Hogy valamivel töltsem az időt, még kíváncsiságból is lementem az országútra. Egy-két ágyúnkat ott találtam, körülöttük huszárok állottak. A falu előtti kis híd el volt torlaszolva, mellette egy ágyúnk kiszegezve. Kevéssel ezelőtt az ellenséges ágyúk ismét elhallgattak, és lejövetelemkor megint hallani lehetett a dobpergést, az ellenség újra közeledett. Csak néhány percig álltam ott, és a dobszó hallatára megint távozni akarék, amikor találkoztam egy ismerős főhadnaggyal, aki tizenkét honvéd élén a helység túlsó oldaláról jött vissza a portyázásból. Bizalmas lábon állván vele, megszólítottam, és darabka kenyeret kértem tőle. De nem adhatott, mert neki sem volt, hanem kocsmába igazított, ahol nem sokkal előbb ő is kenyeret és bort kapott. Ez oknál fogva most nem mentem fel a dombra, hanem a főhadnaggyal beszélgettem, hogy kivárjuk az új támadás eredményét. Az éjszaka sötétjében még nem láthattuk az osztrákokat, csak egy fölállított s most visszajövő huszárőr tett jelentést az ellenség közeledéséről. De az osztrák sereg nemsokára, mint valami sötét árnyék, már a háttérben mutatkozott, mire a hídnál kiszögezett ágyú, az ott lévő tiszt vezényletére, egy lövést tett.
— Ezt éji búcsúzásul — mondá Bem tábornok a körülötte álló tiszteknek németül —, hogy álmaikban se feledjenek.
