Sylvester Lajos sepsiszentgyörgyi író-újságíró Úz-völgyi hegyomlás című dokumentumfilmjében és azonos című könyvé­ben megrázó erővel számolt be az ott történtekről. A könyvbe természetesen nem kerülhetett bele minden visszaemlékezés, minden riport. Sylvester Lajos az összegyűjtött kéziratokat, leveleket a rendelkezésemre bocsátotta, hogy válogassam ki a még értékes adatokat. Én a hadtörténész szemével olvastam át a dokumentumokat. Az írónak nem tiszte a sokoldalú forráskritika, de a hadtörténész nem feledkezhet meg róla. Az Árpád-vonalnak nincs még egy olyan völgyzára, amelyről annyi visszaemlékezés gyűlt volna össze, mint az Úz-völgyi „Mátyás király” erődről. A sok visszaemlékezés sok helyen és sok tekintetben ellentmond egymásnak, az ellentmondásokat pedig fel kellett oldanom, már amennyire lehetséges volt. Látszólag nem bonyolult feladat, de csak látszólag, mert az emlékezésfolyam sok helyen szerteágazik. Igyekeztem tehát csak azokat az adatokat figyelembe venni, amelyek közlője az esemény időpontjában nagy valószínűséggel a helyszínen tartózkodott.

Csíkszentmárton volt rendőrparancsnoka, Kovács Sándor ma leszázalékolt és nyugállományban van. Gyerekkora óta gyűjtötte az adatokat a második világháború környékbeli eseményeiről. Én nyugodt lelkiismerettel helytörténésznek nevezném. Évtizedes gyűjtésének anyagát 1994 őszén az Úz völgyében, a helyszínen mondta hangszalagra Sylvester Lajosnak, akitől elbeszélése írásos változatát – Emlékezések az 1944. augusztus 25. – szeptember 11. közötti napokról – megkaptam.

„1944. augusztus 23. A román kiugrás napja. Ez döntő szerepet játszik a második világháború befejezésének felgyorsításában, a német–magyar szövetségesek vereségében, egyben a kárpáti front összeomlásában. Ekkor omlik össze a Jászváros–Galac–Nămoloasa helységek között húzódó német frontszakasz, visszavonulásra kényszerülve. A nagyon erős és jól felszerelt német hadosztályok (két német hadsereg) egy részét Bukarest és a román kőolajmezők térségében bekerítették, a románok fegyverletételre kényszerítették. Ettől kezdve csak német katonaegység-maradékok harcoltak a Kárpátok vonulatáig, nem tudván, mennyire erős a Kárpátok védelmére felvonult magyar haderő.

1944. augusztus 25-én reggel a határőr laktanyából telefonon értesítik Némay László százados erődparancsnokot, hogy megérkezett egy német katonai terepjáró gépkocsi, amelyben 3–4 magas rangú tiszt foglal helyet, és kérik az erődparancsnokkal való találkozást.

Miután megtörtént az igazolás, a kocsi a bent ülőkkel az erőd központjába távozik, ahol a hivatalos bemutatkozások után megkezdődnek a protokolláris fogadások és az erőd megismerése. A fent jelzett »német« tisztek, talán egy vezérkari ezredes, egy alezredes és egy őrnagy, rajzokat készítenek a magyar állásokról, megtudják a legénység létszámát, fegyverzetének összetételét, ezek pontos elhelyezkedését, az élelmiszer- és gyógyszerkészlet mennyiségét, illetve az utánpótlás lehetőségeit. Mindezek után evés-ivás következik, majd baráti kézfogás közben a német »barátok« még megkérdezik: meg tudja-e védeni ezen magyar egység az erődöt, nagy segítségre van-e szükség? Bizonyos mondások szerint az erődparancsnok azt válaszolta: »Itt még a madár sem repül át.« Még szó volt arról, hogy másnap német egységek fognak visszavonulni az Úz völgyében, többnyire páncélosok, de gyalogos egységek is, ha majd szükség lesz, ezek segítenek.

Vessünk egy pillantást az Úz-völgyi erődre. Az akkori román–magyar határtól 3 kilométer távolságra volt építve, erős kőfal tankakadályokkal ellátva, jól körülárkolva. Félhold alakban kiépítve harckocsi-prizmasor, drótakadályok és elektromos zár is. Az erőd bizonyos pontjain betonbunkerekkel, géppuskafészkekkel ellátva. Kb. 17 géppuska, többnyire betonfedezékbe ásva, lőrésekkel ellátva. Még létezett két páncéltörő ágyú és két aknavető. A legénység létszáma kb. 200 tiszt, altiszt, közlegény. Az Úz jobb partján, egy magaslaton volt elhelyezve egy magyar légvédelmi alegység, de csak a könnyű fegyvernemből. A Mogyorós-tetőn állomásozott pár hét óta egy 4 hegyi ágyúból álló üteg, amelynek hivatása volt a Csobányos és az Úz völgye bejáratánál harcoló alakulatok tűzzel való támogatása. Említésre méltó még a számos aknakút az úzi szorosban az erőd mögött, melyet máig sem robbantottak fel, mert nem volt gyújtófej. Az aknakutak felrobbantásához szükséges gyújtófejeket augusztus 26-án és 27-én küldték Csíkszentmártonból valamennyire kiképzett leventekatonákkal. Nem érhettek el az aknakutakig, mert a visszavonuló magyar tisztek nem engedték, mondván: ez már késő, az oroszok a Kőkertnél (Aklos) vannak, ahonnan lövik az egész völgyet.

Az erődöt védő majdnem 200 főnyi legénységen kívül a határőr laktanyában volt még kb. 110 főnyi határőr, ezeknek is a zöme járőrszolgálatban volt, és állásban a magyar–román határon. A laktanyában nem lehetett több mint 40–50 határőr. Felszerelésük egy szakasz géppuskás és kézifegyverek, gránát- és aknavető, valamint egy páncéltörő ágyú.

Sok meggondolatlan visszaemlékező az utóbbi 50 év alatt Némay százados árulásáról próbált tanúbizonyságot tenni, gondolván, hogy az erődparancsnoknak volt tudomása a német tiszti ruhába bújt oroszokról, ami teljesen kizárt, azért is, mert a német visszavonuló egységek vezetői és a kárpáti front parancsnokai között nem volt semmi titkos szókapcsolat kiépítve. Nyugodt lelkiismerettel kimondhatjuk, hogy minden spontán módon történt, nem voltak német ruhába bújt orosz felderítők. Ettől eltekintve az Úz-völgyi Mátyás király erőd a kárpáti front egyik legmodernebb védőbástyája volt, de hiányzott a kellő fegyverzet és lőszer. Itt gondolok a nehéztüzérségre, páncéltörő egységekre, aknavetőkre és legénységi létszámra, nem beszélve arról, hogy a lelki és szellemi állapot sem volt megfelelő.

Egy héttel az oroszok érkezése előtt – katolikus lelkipásztor nem lévén – az utolsó gyónást, illetve úrvacsoravételt egy unitárius lelkész végezte, mondván talán így: »Fiaim, az Isten áldjon meg, nem biztos, hogy még mind fogunk találkozni.«

1944 tavasza, nyara, ősze általában esős volt, majdnem mindennap esett, kivéve augusztus 26-án. Egy 4–5 tagú felderítőcsoport, köztük a csíkkozmási Potyó Lőrinc, a magyar–román határtól kb. 50 méterre az úttest szélén teljesítette szolgálatát, amikor a kanyarból, Moldva felől (Dărmănești) megjelent egy muszka tank. A felderítők rálőnek kézifegyverekkel, persze eredménytelenül, mire a vasszörnyeteg válaszol egy sorozattal: Potyó Lőrinc és egyik társa halott, kettő sebesült. Az életben maradottak az Úz medrébe gurultak és elmenekültek az erőd felé, s hírt vittek az oroszok érkezéséről. A tank folytatta az útját és átlépte a román–magyar határt, de kb. 200 méter után a határőrök kilőtték. Mindez 11 órakor történhetett.

Az ezt követő egy órában nem történt semmi. Szerencsére ez az egy óra állott a civil lakosság (1300–1500 fő) rendelkezésére, hogy menekülhessen, ami a vicinális rönkszállító kocsijain történt, amit elvihettek, sajnos, csak egy kis kézbeli csomag volt. Itt még megemlítem, hogy a 800–1200 munkaszolgálatos (zömében nagyváradi) zsidót 4–5 nappal az oroszok érkezése előtt a hadvezetőség hátraküldte a jövendőbeli front mögé lövészárkokat építeni. (Kőkert, Aklos, Sáros, Fióka nevezetű helyekre.) Az oroszok átvonulását egy idős asszony (Vilics néni) élte át az Úzban, mivel nem tudott elmenekülni. Ezt a kb. 20 órát a WC-ben töltötte.

Tehát a 2. Ukrán Front egységei déli 12 órakor támadásba lendültek. Egyszerre 22 db páncélos jelent meg a Pajer-pusztában (Tábla), utánuk több ezer gyalogos, akik azonnal ágyú- és aknavető tűz alá vették az erődben lévő magyar állásokat. A támadás első 30 percében kilőtték a két magyar páncéltörőt és szétverték a 40–50 főből álló határőr különítményt szinte orosz veszteség nélkül.

A határőr század géppuskás szakaszában szolgáló Kalocsayt, aki Nógrád megyéből származott, aknatalálat érte a csendőrlaktanyától átellenben lévő vasúti híd mellett, amint szerelvényestül lóháton menekült. Az orosz harckocsik előnyomulása – nem tudni, mi okból, talán tartottak valami meglepetéstől – csigalassúsággal történt. A Magyarós pataka szádától nem messze, az első világháborús műemlék kápolna közelében szétlőtték a határőr zászlóalj kb. 20 főből álló zenekarát. Közülük talán 2–4 fő menekült meg. Innen nem messze legéppuskáztak még 8 magyar katonát, akik nem voltak fedezékben.

Ekkor már teljes tűzharc bontakozott ki mind a két részről. Az orosz harckocsikkal szemben nem tudtak eredményt elérni, de az orosz gyalogságnak okoztak némi veszteséget. Ezek a megüresedett magyar lövészárkokat vették igénybe, és lépésről lépésre szorították vissza azt a néhány magyar rajt egészen az erődig.

Megjelölöm a helyeket, ahol magyar honvédek estek el: Epreskert 9 katona, a Rosenberg-kastély mellett 6, a gyárirodáknál 2 honvéd, a rönktér felső végén 3 honvéd, a gyümölcsös alatt 1 tiszt (3 nagy csillaga volt, bizonyos források szerint Virág ezredes). A gyümölcsösben 8 honvéd, Sóvető patakában (Kybek háza), ahol a fegyver- és lőszerraktár volt, 1 honvéd, a temető mellett is 1 honvéd, a futballpályánál 5 honvéd, a légelhárítók dombján 1 halott. Csorgókertnél 36 honvéd, Csuklyánkán 13, akik közül egy német. Rácpataka hídja 2 halott, köztük Solymosi törzsőrmester, aki a fegyvermester volt. A barlang hídjánál egy őrvezető, József főherceg forrásánál 1 halott. A Mátyás király erődnek kb. 28 halottja volt.

A magyar elesetteket a menekülésből visszatérő Úz-völgyiek hantolták el, többnyire azon a helyen, ahol megtalálták őket. Négy német katona holttestét a gyümölcsöskert lábánál lévő kútban találták meg a menekülésből visszatérők. Arról nincsenek adatok, hogy miként kerültek oda. Az oroszok a saját halottaikat elszállították a szomszéd román faluba (Poiana Uzului).

Az Úz-völgyi harcokról még csak annyit, hogy a kb. 310 honvéd (kb. 200 fő erődszázad, 110 fő határőr század) déli 12 órától 16 óráig védte magát és az erődöt, majdnem a semmivel. A 310 honvédből életben maradt 70–80, a többi elesett. Az életben maradottak a Sajhavas-tető felé visszavonultak, és egyesültek azzal a két zászlóaljjal, amely a segítségükre érkezett, de már későn. Ezek közül az egyik az Aklos csárdánál még ugyanaznap súlyos veszteségeket okozott az előrenyomuló oroszoknak. A másik zászlóalj a Fiókának nevezett helyen foglalt állást, de sajnos a 27-én 13 órakor támadó német repülőgépek (30–32), amelyek Szászrégenből szálltak fel, tévedésből szétverték, akár csak azt a magyar zászlóaljat, amely a Szállás nevű helyen állomásozott. Szétlőtték azt a német páncélvonatot is, amelyik Szent­imre és Szentkirály között járt abban az időben.”

Szabó József János

(folytatjuk)

(Részlet a szerző Az Árpád-vonal. A Magyar Királyi Honvédség védelmi rendszere a Keleti-Kárpátokban, 1940–1944 című könyvéből. Timp Kiadó, Budapest, 2002)