Nehéz helyzetben van az a választópolgár, aki programokra, tervekre szeretne szavazni, nem pedig csak azért járul az urnák elé, hogy voksával újabb esélyt adjon a magyarság parlamenti képviseletének biztosítására. A Háromszék autonómiára, oktatási problémákra vonatkozó kérdéseire meglehetősen nehezen születtek válaszok a jelöltek részéről, pedig a magyar közösség képviseletére vállalkozó jövendőbeli honatya igazán tisztában lehetne eme közérdekű témákkal.
Mégis, a válaszok zöme semmitmondó. Egy részük közhelyek, hangzatos szlogenek emlegetésében merül ki. Például mindenki ,,elkötelezett híve az autonómiának", ,,hisz benne", mindenki számára ez ,,a legfontosabb feladat", ,,közös fellépést", ,,felelősségvállalást" sürgetnek, ,,tartalommal töltenék meg", ám jóformán senki nem tudja, milyen konkrét lépésekkel lehet ezt megvalósítani. Még nehezebbnek bizonyult azon egyszerű kérdésünk, hogy mi a magyarság számára legfájóbb oktatásügyi probléma, és hogyan lehetne ezt megoldani. Kapkodó válaszok érkeztek, mintha mellékes lenne az erdélyi magyar szülők, diákok, pedagógusok számára, milyen nevelésben részesül ő maga vagy gyereke, mit és hogyan tanulhat anyanyelvén. Néhány jelölt a tanárok béremelésének jogossága mellett áll ki, miközben az RMDSZ is része annak a kormánynak, amely minden elképzelhető eszközt megragadva próbálja akadályozni a pedagógusok ötvenszázalékos fizetésemelésére vonatkozó törvényt. Mások — talán Markó Béla szövetségi elnök példáján felbuzdulva — a történelem és a földrajz magyar nyelven történő oktatása mellett szállnak síkra, megfeledkezve arról, mennyire hiteltelenül hangzik ez attól, aki miniszterelnök-helyettesként tehetett is volna ezért, amikor még parlamenti többsége is volt a kabinetnek. Még tán a leghitelesebb válaszok azok, amelyek valamelyest emberközelibb gondokat vetnek fel, mint például a jó mesteremberek képzése, a szakoktatás minősége. Az önálló magyar nyelvű egyetem ügye keveseket foglalkoztat, és olyan, könnyebben megvalósítható célokról sem esik szó, mint például a helytörténet oktatása, amely hosszú távon a nemzeti identitás megőrzésének eszköze is.
A jelöltek közül néhányan az őszinteség hangoztatásának fegyverét használják, beismerve, nem értenek ehhez a kérdéshez, nem ezzel szeretnének foglalkozni. A gond csupán az, hogy ebben az esetben ez a magatartás sem erény: a közösség képviseletére vállalkozó jelölttől elvárható, hogy ismerje ezeket a gondokat. Ráadásul sok esetben a ,,beismerő vallomás" sem több a kudarc felismerésénél. Hiszen az elmúlt évek során a kampányok hevében elkoptatott témákról nem lehet úgy beszélni, hogy azt el is higgye a választópolgár, legyen szó a román nyelv idegen nyelvként való oktatásáról vagy akár az autonómiáról. Hát ezért a kapkodás, az őszinteségroham.
