Amikor megkérdezték tőlem, hogy volna-e kedvem énekelni a sepsiszentgyörgyi István, a király kórusában, eléggé szkeptikus voltam az előadást illetően. Annyi propaganda, mellveregetős magyarkodás, politikai jellegű megnyilvánulás tapad ehhez és más hasonló művekhez, hogy nehéz lesz szűz terepként kezelni – gondoltam magamban.
Két nyomós oka volt annak, hogy végül elmentem a meghallgatásra. Az egyik, hogy zenésztársaim korábban biztattak, hogy pályázzam meg valamelyik szerepet, s mivel nem volt időm ezzel foglalkozni, maradt bennem egy kis hiányérzet. A másik, hogy tudtam, kik fognak zenélni az előadásban, és tisztában voltam vele, hogy zeneileg vérprofi lesz, ami majd színpadra kerül. Miért ne lehetne ezúttal zenével ünnepelni augusztus 20-án? Ez egy nagyszerűen megírt zenei alkotás rockzenekarral, szimfonikusokkal, kórussal, a szólisták számára komoly kihívásokkal, mely olyan produkciónak ígérkezett, amihez hasonló mostanában nem készült a mi tájainkon. Úgy gondoltam, tanulságos lehet számomra.
Egy gyermekkori élményem is szerepet játszott a döntésemben, amit 1983 szilveszterén éltem át, amikor falun, nagymamám kis konyhájában ezt a lemezt hallgatta magyarországi vendégeinkkel együtt az egész nagy család. Reggelig. Fölösleges volna felsorolni, hogy milyen lemezeket árult akkoriban édesanyám a marosvásárhelyi központi könyvesboltban, ahol dolgozott, de ahogy hallgattam az Istvánt, tudtam, hogy erre a szilveszterre mindig emlékezni fogok. Ugyanilyen élmény volt az alkotók egy részének a 2003-as csíksomlyói előadás, melyről én sajnos lemaradtam egy motoros találkozó, pontosabban az ott elfogyasztott pálinka mennyisége miatt.
Az első közös próbákon többször is visszatértek a gyermekkori élményeim, mintha Orza Călin rendező hangja is hasonlított volna a családi barátunkéra, akitől a lemezt kaptuk. Lúdbőrözött a hátam éneklés közben... Örömmel tapasztaltam, hogy szó sincs itt semmiféle propagandáról, egyetlen politikai jellegű megjegyzést sem hallottam a próbákon, csak a zene volt, és mindenki ezerrel dolgozott azon, hogy minden hang a helyére kerüljön a bemutatóig.
Az előbemutató napján rendkívül nyugtalan voltam, tudtam: ez lesz a tűzpróba. Nem mertem nagyon reménykedni, már csak amiatt sem, hogy ma már sokan lerágott csontnak tartják ezt a darabot. Az utolsó napok megerőltető hajrájában egyre több énekes panaszkodott fáradtságra, féltem, hogy a végére összeomlik minden... És ha így lesz, mi értelme volt ennek a közel egy évig tartó munkának?
Alkotóként nem tisztem véleményt formálni az előadás minőségéről, nem volna etikus sem dicsérni, sem ítélkezni fölötte. Nem is tudnék érdemben hozzászólni ehhez, hisz a színpadnak csak egy kis szeletét láttam a háttérből. Én valójában a közönséget láttam... Kezdés előtt pár perccel néztem azt a rengeteg embert, és eszembe jutott, hogy a jegyeladás rekordokat döntött az Eventim jegyértékesítő rendszeren, a Metallica, ACDC és más világhírű zenekarok jegyeit sem kapkodták el ilyen gyorsan, pedig itt hat előadásról, közel tizenötezer jegyről volt szó. Valószínű, hogy mindenkinek van egy, az enyémhez hasonló élménye a darabról, és azt keresi majd ebben az előadásban, márpedig mi nem tudunk versenyre kelni az emlékekkel, bárhogy is szeretnénk.
Próbáltam kiadni magamból minden energiát, maximálisan teljesíteni, bár tudtam, nem rajtam múlik a siker. A nézőtéren gyanús volt a csend a dalok között. Sajnálni kezdtem a színészeket, akik elöl énekeltek a reflektorfényben. Milyen rossz érzés lehet nekik a bukás, ha én, az előadás háromszázadik szereplője is ilyen csalódott vagyok. Aztán az utolsó akkord is elhangzott, és kirobbant a taps. És elkezdtek felállni az emberek...
Leírhatatlan érzés volt. Megtörtént, amit remélni sem mertem igazán. Szinte rosszul esett, hogy máris elkezdődik a Himnusz, jó lett volna még hallgatni egy ideig a tapsot, érezni a közönség örömét. Egy ideig énekelni sem tudtam, csak nyeltem a könnyeimet. A nézők is törülgették a szemüket. És ennél már csak jobb lesz a többi előadás – gondoltam. Valóban így történt, egyre olajozottabban működött minden.
Később rengeteg nézővel beszélgettem, akik szinte kivétel nélkül szuperlatívuszokban nyilatkoztak a produkcióról, örömmel tapasztaltam, hogy nagyobb siker lett, mint amire legmerészebb álmomban gondoltam volna. Hogy pontosan mi lehet az oka, nem tudom.
Olvastam, hallottam negatív hangokat is róla, többnyire olyanok részéről, akik nem látták. Egyetértek velük abban, hogy ez nem színház, bizonyos értelemben kevesebb, bizonyos értelemben több annál. De miért baj az, ha ennyi ember közösen tud örülni valaminek, ha közben senkit sem bántanak? Miért baj, ha előadás után sírva ölelkeznek a nézőtéren vagy a színház előtt? Mi rossz van abban, hogy éneklik a Himnuszt, és jól esik nekik? Ki dönti el, hogy mi válthat ki katarzist? Sosem tapasztaltam ilyenfajta eufóriát a színházban, ami elkeserítő, de jól esett látni, hogy ebben a parttalan marakodásban, amiben élünk, van még valami, ami össze tud fogni ennyi embert.
Egyesek szerint hatásvadász volt a produkció, amiben van igazság, de végső soron minden színház hatásvadászat. Mások szerint poros őskövület a darab, aminek manapság semmi aktualitása. Tényleg így volna? Több mint ezer éve történt az esemény, amiről a darab szól, és vajon ma mennyivel egységesebb a magyarság? Azok közül a magyarországi barátaink közül, akikkel 1983 szilveszterén együtt ünnepeltünk, ma egyesek a jobb-, mások a baloldal hívei, és rég nem barátok már. Ma már az alkotók, Szörényi és Bródy is ellenséges táborokban állnak. „Gyarló az ember – azt lesi, hogy hol adhatja jobban el magát” – énekli Solt az előadásban. Bizonyos szempontból szerintem még aktuálisabb ma ez a darab, mint amikor megszületett.
Veled Uram, de Nélküled – mondja István a végén. Mit is jelent ez? – fejtegettük egyik este Nemes Leventével. Hát pontosan azt, amit az előadás olyan nagyszerűen érzékeltetett: nehéz eldönteni, hogy keresztet vagy kardot fogunk a kezünkben, hisz valójában csak attól függ mindez, hogy melyik oldalról nézzük. Így van ez nálunk, magyaroknál, István király óta.
