Szoboszlai Aladár 1955-ben, 1956-ban, a magyar forradalom kitörése előtt, majd annak hatására úgy látta, hogy az erdélyi kérdés megoldásának előfeltétele a Magyarországon és Romániában egyszerre kirobbantott lázadás lenne, amely megdönti a szocialista rendszert, és lehetőséget teremt a magyar—román konföderáció megvalósítására.

Stefano Bottoni értelmezése szerint a szabadkőművesség szerepéről megfogalmazott állítások teljesen megfelelnek a két világháború közötti konspirációs teóriák gondolatmenetének.

Szoboszlai Aladár, akárcsak sorstársa, Sass Kálmán, a református lelkész, Trianonért elsősorban Franciaországot tette felelőssé. A Páneurópa megteremtéséről vallott nézetei mára váltak igazán időszerűvé: az Európai Unió tagállamainak a harmonikus együttműködés érdekében le kell mondaniuk szuverenitásuk bizonyos részeiről. Szoboszlai Aladár hasonlóan képzelte el a magyar—román—osztrák államszövetséget is. A magyar és a román nép közötti lelki rokonság, az egymásrautaltság tényeivel látta igazoltnak a Confederatio megteremtését.

Szoboszlai Aladár, miközben a magyar—román etnikai küzdelem történetének, következményeinek markáns és pontos keresztmetszetét nyújtja, arra is rávilágít, hogy az önmagát ,,ügyesen lavírozó", ,,diplomata nemzet"-nek tartó román etnikum ezeket a kvalitásait ,,saját érdekeivel szemben alkalmazza", míg az ,,egyenes lelkiséggel", ,,a hű szövetséges" mivoltával dicsekvő magyarok még mindig nem vették észre, hogy a szövetségek sohasem szolgálták a magyarság érdekeit.

Meglátása szerint Románia és Magyarország csak Nyugat és Kelet között választhat. Csatlakozhatnának a Balkánhoz is, annak minden hátrányos következményével együtt.

Szoboszlai Aladár nem ,,az őrületig naiv" — ahogyan a politikai és eszmei kísérletét a róla megjelent tanulmányok jellemzik —, gond inkább azzal volt és van: annyira meg volt győződve rendszerváltó és az erdélyi kérdést véglegesen megoldó elméletének újszerűségéről, ,,nagy vállalkozás"-jellegéről, hogy maga is elhitte: a magyarok, románok, szlávok, zsidók egy emberként felsorakoznak mögötte. Nem az Osztrák—Magyar Monarchiát álmodta újra, hanem egy olyan rugalmas államszövetséget akart megteremteni, amelyben csak a gazdaság, a pénzügyek, a külpolitika és a hadsereg irányítása közös.

Az új konföderációban — paritásos alapon — nincs etnikai versengés, megvalósul a nemzetek, népcsoportok teljes önkormányzata. A KDP-program 6. pontként ezért javasolta: ,,A népek nemzetpolitikájukat a nemzetiségi kultuszminisztériumokon keresztül intézik. A Confederatios államoknak egy központi birodalmi kormánya van s annyi kultuszminisztériuma, ahány tagállam (nemzet) vesz részt a Confederatioban. A kultuszügyek pénzforrása a birodalmi kormány feladata."

A Szoboszlai Aladár által szorgalmazott rugalmasságot kérik számon a mai Európai Unió brüsszeli bürokratáin. Közép-Európának — az egyfajta nimbusszal övezett ,,Mitteleuropának" — ma nem Erdély, hanem Koszovó a legnagyobb gondja. (1910-ben Koszovónak ugyanannyi albán lakosa volt, mint amennyi magyar élt a Délvidéken. Ma közel 2 000 000 albán él Koszovóban, a délvidéki magyarok száma pedig 250 000-rel csökkent.) Ugyanakkor nemcsak Koszovó függetlensége ügyében, hanem a kisebbségi kérdésben is egész Európában élesen megoszlanak a vélemények. Az erdélyi kérdés tehát egy aktuálpolitikai folyamat — a koszovói rendezés — révén akár új dimenziókat is nyerhet.

,,Az Európai Unió nem fog autonómiát adni az erdélyi magyaroknak, a közösségnek magának kell megvalósítania a céljait" — hangzott el a 2007. május 24—25-én Kolozsváron az erdélyi magyarság érdekérvényesítési lehetőségeiről tartott tudományos konferencián. Sajnos, az erdélyi magyarság érdek-képviseleti szervezete nem dolgozta ki azokat a társadalomfejlesztési terveket, amelyek a közösség távlati jövője szempontjából meghatározóak lennének. A bevezető tanulmány írása közben döbbentem rá: mennyire hiányoznak az erdélyi kérdést elméleti szinten feszegető, a 20. század elején, a két világháború között, a második világégést követő időszakban született javaslatokhoz hasonló sokszínű, változatos tervek, programok, javaslatok.

A mindenkori magyar kormánynak is ki kellene nyilvánítania: a magyar—román kapcsolatok egyik fontos fokmérője: zajlik-e érdemi párbeszéd a területi autonómiáról Bukarest és a Székelyföld képviselői között? A Partium magyarsága a román—magyar határ menti regionális együttműködés révén pótolhat-e valamit a második világháború végén született ,,nyelvhatáros", ,,partiumos" tervekből? Magyarországnak az erdélyi magyar szórványok építészeti, szellemi, művelődési hagyományai esetében ugyanúgy a közös, magyar—román örökség ügynökeként kellene fellépnie, mint ahogyan azt teszi Németország a szász—román örökség esetében.

Az az erdélyi szellem, amelyről George E. Marica szociológus írt, furcsa metamorfózison ment át: a 45 évig tartó szocializmus brutális beavatkozása eredményeként a bizonyos mértékig archaikus életviteléből kiszakított és Erdélybe áttelepített hárommilliónyi ókirályságbeli — regáti — románság nemzeti identitását az erdélyitől eltérő — Molnár Gusztávval szólva —, ,,etatista és velejéig manipulatív nacionalizmus" határozza meg.

Ez a regáti manipulatív nacionalizmus alaposan átitatta az erdélyi románság korábbi, polgári öntudattal és demokratizmussal összefonódó identitását. Ennek folyományaként is a mindenkori román kormányok — politikai színezetüktől függetlenül — önszántukból — minden reményt keltő jóslat ellenére — soha nem fognak sem területi, sem kulturális autonómiát biztosítani az erdélyi magyarságnak.

A kérdésnek csupán az árnyalását jelenti, hogy az immár autonómiatörekvésekké zsugorodott elképzelések az Euró­pai Unió által is támogatott regionalizmus keretében valósulhatnak-e meg.