— Mit jelent ön számára a mostani kiállítás?

— A hiúságomnak minden porcikáját kielégíti. Nagyon sok kiállításom volt, de ilyen még nem, esküszöm. Én voltam New Yorktól kezdve, Chicagón keresztül San Franciscóig mindenütt, de még ilyen nagy tárlatot és ilyen fantasztikusan összeállítva nem láttam. Nem azért mondom, mert az enyém, senkitől nem láttam ilyent. Ezekkel az óriási képekkel, ennyi helyiségben, én el voltam ájulva, komolyan, pedig többet éltem Amerikában, mint itthon, én jobban meg vagyok hatódva, mint odakint bármikor. Hogy eljött ennyi ember, és nézd meg, még mindig jönnek, s annyian fényképeznek, hogy ha ezt eddig nem szoktam volna meg, elájulnék a szégyentől, de már megszoktam.

— Említette, még volt Erdélyben fiatal korában.

— Ó, igen, hát a Hargitára mentünk síelni. Gyermekkoromban kétszer is voltunk itt, nem is a síelés miatt jöttünk, olyan aranyosak voltak itt az emberek hozzánk, hogy imádtunk itt lenni. Most Debrecenben volt egy kiállításom, s azok a srácok, akik tizenhét éves koromban kint voltak velünk, elhozták a képeket, amelyeket akkor készítettünk, és ott kerestem magamat a csoportban, mikor tizenhét éves voltam, a síléccel a hátamon...

— Azóta járt Erdélyben?

— Nem.

— És hogy érzi magát Sepsiszentgyörgyön?

— Én istenien érzem magam, mindenki kedves, és mindenki mosolyog. Komolyan mondom, nem a kiállításnak örülök, hanem annak, hogy itt ilyen emberek vannak, és nem vicceltem, majdnem komolyan gondoltam, hogy le lehet ide költözni...

— Tényleg, ide költözne?

— Megmondom őszintén, ez az egyetlen hely, ahova leköltöznék.