Az 1944. szeptember 26-án Szárazajtán kivégzett magyarok ellen az volt a „vád”, hogy segítették a német utóvédcsapatot a falu közelében szeptember 2-án befészkelődött román csapatok szeptember 4-i kiverésében, és felelősség terheli őket több román katona haláláért. Ez az állítás a szárazajtai magyarok és románok között 1954-ig elhúzódó pereskedést is végigkísérte. Bár a per során több falubeli román, sőt, magyar is került, aki azt állította, hogy néhány falubeli magyar – zömmel olyanok, akiket nem is állítottak a Maniu-gárda kivégzőosztaga elé – valóban felelős román katonák életéért, a legtöbb tanúvallomás mégis általában románellenes magatartást tanúsító magyarok említésére szorítkozik. A kihallgatási jegyzőkönyvekben például Simion M. Bârsan és Ioan Egyed Bârsan románellenes elemekről tett említést, Ferdinand Bărduţ szerint pedig a románokkal szemben ellenséges magatartást tanúsító magyarokról készült az összeírás, amelynek alapján 1944. szeptember 26-án a Maniu-gárda kivégzett tizenkét embert, egyet pedig súlyosan megsebesített. A periratokban olvasható vallomásokban rögzített ködös, szinte megfoghatatlan általánosításba a „vádak” széles tárháza belefért.

Az iskola udvarán fejszével lefejezett Nagy testvéreket, a 25 éves Andrást és a 21 éves Sándort például azért állították a Maniu-gárda kivégzőosztaga elé, mert állítólag ásóval és fejszével zúztak halálra egy sebesült román tisztet. De több olyan vallomás is létezik, ami rendre megkérdőjelezi az ellenük felhozott „vádat”. A szárazajtai vérengzés kivizsgálása során Teodor Bărduţ vádlott, szárazajtai lakos az 1952. október 22-én felvett kihallgatási jegyzőkönyv szerint elmondta, hogy az iskolaudvarra erőszakkal beterelt lakosokat a Maniu-zászlóalj parancsnoka, Gavrilă Olteanu „arra figyelmeztette (…), hogy amennyiben három percen belül nem adják ki annak a személynek a nevét, aki megölt egy román tisztet, 150 embert fog kivégeztetni”. Teodor Bărduţ hozzátette, nincs tudomása arról, hogy Szárazajta községben bárki is megölt volna egy román tisztet. Ennek kapcsán egyik, keltezés nélküli tanúvallomásában Ioan E. Bârsan vádlott, szárazajtai lakos azt állította: Olteanu felszólítására egy magyar ember, I. Dániel állt elő az iskolaudvarra erőszakkal terelt falubeliek közül, és azt mondta: úgy hallotta, hogy a Nagy testvérek ölték meg a szóban forgó román tisztet. Ez volt az egyetlen „tanú”, akinek hallomás alapján tett nyilatkozata nyomán a Nagy fivéreket kivégezték. Ide tartozik, hogy a kivégzéssorozat után Olteanu parancsba adta: gyűjtsenek össze a lakosságtól minden katonai eredetű tárgyat, akinél pedig ilyet találnak, agyonlövik. Az 1952. október 21-én felvett kihallgatási jegyzőkönyv szerint Ştefan Bogdan vádlott, szárazajtai lakos ennek kapcsán azt mondta: ő és két önkéntes vizsgálta át a lefejezett Nagy fivérek szülői házát, „az önkéntesek átkutatták még a csűrt is, de nem találtak semmit”.

Hasonlóan homályos indokokkal végezték ki Szép Albertet és feleségét, Málnási Reginát is. Ioan E. Bârsan nyilatkozata szerint Szép Albertné Málnási Reginát annak alapján lőtték agyon, hogy falustársa, Gy. Gizella kijelentette az iskolaudvaron: Albertné vágta le a halott román tiszt ujját, hogy lehúzza róla a karikagyűrűjét. A peranyagban a helybeli magyarok szerint a „megölt” román katonatiszt később levélben köszönte meg a Szép házaspárnak, hogy a harcokban szerzett sebeiből felgyógyították, és arra kérte őket, küldjék vissza a hálája jeléül nekik adott karikagyűrűjét. A szóban forgó levelet állítólag a községháza előtt összegyűlt embereknek felolvasták, az írásnak azonban nincs nyoma. A szóban forgó levél körüli homályt az sem tisztázza, hogy 1945. április 18-i számában a Drum nou című brassói baloldali újság egyik cikke szerint a jegygyűrű tulajdonosa bizonyos Ioan N. Ionescu hadnagy, aki a szárazajtai polgármesterhez intézett levelében azt írta: „a község elfoglalásáért [1944.] szeptember 2–3-án vívott harcokban elveszített jegygyűrű” az övé, köszönettel visszakéri tehát. Eddigi kutatásaim során a levél eredetije még nem került elő, ugyanakkor román tiszt szárazajtai elestét cáfolja az a forrás, miszerint a falu határában 1944. szeptember 3-a és 11-e között elesett tizenhárom román katona közül két-két szakaszvezető, illetve tizedes és kilenc közlegény volt, de tiszt – hadnagy – egy sem. (Arhiva Centru­lui Ecleziastic de Documentare Mitropolit Nicolae Colan, Sepsiszentgyörgy. Közli: Petre Ţurlea: Monumente ale unor criminali maghiari în România [Magyar gyilkosok emlékművei Romániá­ban], Bukarest, 2004, 268. o.)

Kétséges a Szép Béla elleni „vád” – miszerint részt vett a román hadsereg elleni szeptember 4-i támadásban –, mert ő csak szeptember 14-én jött haza a harctérről. Özvegye szerint férjét a Ioan T. Bârsannal fennálló többéves viszálykodás miatt ölték meg 1944. szeptember 26-án. Augustin Bogdan vádlott tanúvallomása szerint Szép Bélát Ioan Egyed Bârsan hamis vádjai nyomán végezték ki, és Victor Bârsan vádlott is azt vallotta, hogy „Szép Bélát megölték egy korábbi nézeteltérés alapján”. Hasonló okok miatt lőtték agyon Elekes Lajost is, bár leánya, özvegy Málnási Gézáné Elekes Irma vallomása szerint édesapja is a szeptember 4-i német–román katonai csetepaté után jött haza Szárazajtára a frontról. A Tribuna című újság 1944. szeptember 16-i száma szerint Sepsiszentgyörgyöt 1944. szeptember 8-án a magyar hatóságok kiürítették. A lapban nincs utalás arra, hogy aznap a kórház is elmenekült volna, de az kiderül, hogy ugyanazon a napon Petruţ román esperest egy magyar fiatalember lábon lőtte, a súlyos sebet pedig bizonyos Fekete doktor (dr. Fekete Sándor – szerk. megj.) látta el szanatóriumában. Eszerint szeptember 8-án még mindig volt egészségügyi ellátás Sepsiszentgyörgyön, a sérvbántalmaival a sepsiszentgyörgyi kórházba irányított Elekes Lajost tehát bizonyára lett volna, aki ebben az időszakban ellássa, és nem kellett volna hazamennie. De mert orvosi ellátás hiánya miatt ment haza, erősen kétséges, hogy ezt Sepsiszentgyörgy román csapatok általi elfoglalása előtt tette, hogy a szeptember 4-i szárazajtai német–román katonai összecsapás idején otthon legyen.

Társaihoz hasonlóan Nagy D. Józsefet szintén a román katonák elleni támadás „vádjával” állították a Maniu-gárda elé. A sortüzet túlélte, sebeiből felépült, tehát a későbbi per során bármikor felelősségre vonhatták volna azért, amivel 1944. szeptember 25–26-án „vádolták”. Nagy D. Józsefet azonban a per során nem vádlottként, hanem tanúként hallgatták ki.

Nem mellőzhető Ioan E. Bârsan állítása, miszerint a szeptember 4-i katonai ütközetkor, „mi, a falubeli románok mind kimenekültünk a mezőre, mert fennállt annak a veszélye, hogy ránk gyújtják a házainkat”. Amennyiben valóban mind a mezőre menekültek, aligha láthatták, hogy mi történt bent a faluban. Édesanyja, Apolonia Egyed Bârsan több helybeli magyart vádolt azzal, hogy román katonákra támadtak. Laurenţiu Bălăşoiu, Nagy Dániel szárazajtai vádlott ügyvédje komolytalannak nevezte az asszony tanúvallomásait, mivel – véleménye szerint – lehetetlen volt a tanúnak egyazon időben több helyszínen is jelen lenni és figyelemmel kísérni az eseményeket, miközben ráadásul ropogtak a fegyverek.

Mauriţiu Adler securitatés hadnagy 1952 őszén közel félszáz tanút hallgatott ki Szárazajtán. 1952. október 14-i jelentésében megállapította: „Nem helytálló a Maniu-gárdáknak az indoklása, miszerint a meggyilkolt szárazajtai magyarok a román csapatok ellen harcoló horthysta hadsereg szolgálatába állott terroristák lettek volna.”

A nyomozás során két román katonatisztet is meghallgattak a szárazajtai katonai ütközet ügyében. A harci cselekményekben részt vevő Paraschiv Tomescu alezredes 1954. március 27-én felvett tanúvallomási jegyzőkönyve szerint Szárazajtán a faluban levő román katonaságot „fasiszta csapatok” támadták meg, amelyeknek sikerét elősegítette a felfegyverkezett helybeli civilek támogatása. Az alezredes azonban hozzátette: mindezekről a történésekről hallomásból szerzett tudomást, akárcsak arról, hogy az ütközet során a román csapatok komoly veszteségeket szenvedtek. A szintén 1954. március 27-én felvett tanú­kihallgatási jegyzőkönyv szerint Ioan Chirilă alezredes elmondta, hogy 1944. szeptember 1-jén vagy 2-án a Szárazajtától 15 kilométerre elhelyezkedő Baróton és Felsőrákoson civilek lőttek rá katonáira, ezért nem tartotta kizártnak, hogy hasonló eset Szárazajtán is történhetett. Leszögezte azonban: nincs tudomása arról, hogy Szárazajtán a román csapatokat támadás érte volna. Ezzel cseng össze Augustin Bogdan vádlott vallomása, aki az 1952. október 15-i kihallgatáson felvett jegyzőkönyv szerint az 1944. szeptember 26-án kivégzett magyar falustársak kapcsán azt mondta: „Azt hozták fel ellenük, hogy terrorizálták a Román Hadsereget, de én nem tudom, hogy ez valóban megtörtént volna. Én minderről Bărduţ Teodortól és Bârsan Egyed Ioantól hallottam. Tudomásom szerint a községben senki sem látta, hogy a szeptember 26-án kivégzettek terrorizálták volna a Román Hadsereget.” Ezzel cseng össze Simion M. Bârsan vallomása is, miszerint „a román csapatok visszavonulásakor én a faluban voltam, de nem láttam, hogy bárki is bántalmazott volna bár egy román katonát is”.

1954 nyarán Dan Vârgolici, a Bukaresti Törvényszék bírója átvizsgálta a Szárazajta térségében 1944. szeptember 2-án és 4-én lezajlott harcokat rögzítő román csapatnaplókat. 1954. június 22-i jelentésében megállapította, hogy „a napló semmilyen pontosítást nem tartalmaz a visszavonulók számára, az elszenvedett veszteségekre, illetve a visszavonulás okára vonatkozóan”. Ennek kapcsán a Honvédelmi Minisztérium Dan Vârgolici által megkérdezett két tisztjének magyarázata szerint a „Szárazajta térségében állomásozó és állítólag megtámadott egység parancsnokának nem állt módjában leellenőrizni, hogy magyar vagy német katonaság, esetleg felfegyverkezett civilek részéről érte-e őket támadás”. Dan Vârgolici ugyanakkor megállapította: a csapatnapló bejegyzései nem térnek ki arra, hogy magyar vagy német oldalról történt-e a támadás, „a legkevésbé sincs utalás arra vonatkozóan, hogy a román egységeket civilek támadták volna meg, hiszen a tűzvonalban levőknek nem állt módjukban kivizsgálni, kik támadták meg őket”. A vádemelés, valamint a Legfelsőbb Törvényszék 1954. augusztus 4-i ítéletének megindoklása azonban úgy értelmezte: mivel a csapatnaplókban nem rögzítették a támadók kilétét, ez azt igazolja, hogy a támadás nem ellenséges katonai egységektől, hanem a falu belsejéből, a civil magyar lakosságtól származott. Ezzel a következtetéssel viszont már nem cseng össze az 1954. augusztus 4-én kihirdetett ítélet megindokolása, miszerint a Szárazajtára történt bevonulásuk után a román csapatok megtették a szükséges óvintézkedéseket a magyar lakosság esetleges bosszúcselekedeteivel szemben.