Váry O. Péter
Én az a fajta vagyok, aki gyakran jár temetőkbe. Nem csak szüleim és negyedízig felmenőim sírjait látogatni-gondozni, de számtalan más okból is. Többek között „megörökölt” nyughelyek is várnak rám, így hát ilyenkor, halottak napja előtt sokfelé akad dolgom.
Ma éppen a Vártemplom hatalmas sírkertjében bolyongtam. Egyik ilyen rám hárult feladat elvégzése után a közelben Marci barátom hantját kerestem, a temető végében, ahová fél évvel ezelőtt testét lezárt koporsóban földbe helyezték. Az utolsó sír volt azon a soron, most már több kupac domborodik utána, mutatva, merre tart az elmenők útja.
Nem írtam nekrológot Marci halálakor. Nem volt híresség, csupán egy egyszerű ember, de a jelesek közül való. Őseihez, gyökereihez nagyon ragaszkodott, olyan szenvedéllyel tudott beszélni arról az erdővidéki faluról, ahol gyerekkorát töltötte, hogy hallgatóját magával repítette időn és téren át abba a valamikori múltba, amikor az íratlan szabályok súlyosabbak voltak minden törvénynél, amikor az adott szónak nagyobb becsülete volt bármilyen kontraktusnál. Az örök tizenéves világmegváltó bizakodásával hitt abban, hogy az a világ visszahozható lenne, ha az emberek is akarnák. Nem, nem volt naiv, csupán végtelenül jólelkű, s mint az örökké csak adni tudó emberek, abban a meggyőződésben élt, hogy mindenki olyan, mint ő. Lelkesedése azonban mégis akkor volt legnagyobb, amikor arról a mesterségről beszélhetett, amelyet régi titkok tudóitól valamikor ellesett, s amelyet az évek során ezermesteri adottságával tökélyre fejlesztett. Igen, ő volt az órák szerelmese, bár több is annál: gyógyította az időmérő szerkezeteket, bonyolult mechanizmusukon valóságos sebészi beavatkozásokat hajtott végre, mindenféle fortélyt felhasznált, csak hogy újra életet leheljen beléjük. Alig hiszem, hogy olyan vekker került volna hozzá, amelyik kibabráljon vele.
Nem írtam nekrológot Marci halálakor, és ez azóta is bánt. Hát ezért sétáltam el ma sírjához, nem akadt egyéb, amit letegyek a gondosan ápolt nyughelyre, mint egy szál fázósan összehúzódó őszi kikericset, amelyet a kerítés tövében találtam. Egyszerű virág, sem színével, sem méretével nem hivalkodó – Marcihoz más nem is illenék. Temetése napja óta nem húztam fel azt a kakukkos órát, amelyet ő javított meg. Mellette édesanyám kedvenc faliórája sem ketyeg már nyolc éve, azt csak én tudom, hogy miért háromnegyed nyolcat mutat örökre. Fekete pohárban sárga kankalin. Sokasodnak a halottaim.
