Az lakozik itt, e háborúsan zajos Krisztinában, aki a hetvenes évtizedekben estente ott ült a Mátyás pince drámaírói törzsasztalánál, a nyolcvanas években a régi Sipos-beli irodalmi ,,kávéházában" Galsai, Kardos G., Csurka István ma már összehozhatatlan társaságában. Vers-, dráma-, regény-, novella- és tárcaírás népszerű mestere — irodalmi életünk játékmestere —, civilben a Magyar Írók Egyesületének elnöke, a Magyar Művészeti Akadémia alelnöke. Játékosan rangsorol: festői szobafalait még poétatársai műveinél is jobban szereti. No de Gyurkovics Tibor számára mi más volna a plátói szerelem?

— Ez itt a ,,szerelem" miliője; a művészet volna a vallása is?

— Abban bizonyos vagyok, hogy az igazi dolgok erősebb kisugárzásúak, mint a napi sikkek, divatok. Nem volna világ, ha nem élt volna Csontváry, Edgar Allan Poe, Villon vagy József Attila. Irodalom mindig lesz, nem győzheti le az internet vagy a tévé, mert ez levélbeli szerelmes kapcsolat. Mégis, ami a hitet illeti, esetemben az sem lehet véletlen, hogy Jézus Krisztusról írtam a legfontosabb verseimet, noha nem vagyok gyakorló vallásos. Ahogy apám mondta, ha nem volna is igaz, akkor is a leggyönyörűbb történet. Egy embert Istenné hiszünk, megesszük — ,,meghamizzuk" —, ehhez járul például egy szeplőtelen fogantatás... Óriási értéket látok abban, hogy a kereszténység lényege nem eszme, világnézet csupán, hanem mindenekelőtt egy személy. Bejön, és elbeszélget velem.

— Ebben az értelemben, de talán formailag is, ön inkább tűnik Pilinszky rokonának, mint Weöresének, holott őt vallja első mesterének...

— Weöres Sándor keleties filozófiájú ember volt, nálam sokkal egzaktabb lény. Fölötte állt mindennek. Varázsló, mozarti figura, a legtündökletesebb költő volt — talán legeslegjobban őt szerettem... De én, aki gyerekkoromban Villont szavaltam kocsmaasztalon, mindig a hús-vér embert akartam megragadni, és azt is éltem.

— Ha már szóba került Jézus is, a hús-vér ember is, mit gondol erről az igehelyről: ,,A béketűrés által nyeritek meg lelkeiteket"?

— A béketűrés egyike a Biblia leggyönyörűbb kifejezéseinek. Igen, elindulni reggel úgy, hogy nem akarok olyan türelmetlenséget tanúsítani embertársaimmal szemben, melyből akár a legcsekélyebb háborúság keletkezhet. Sőt, én el szeretném oszlatni mindenütt azokat a háborúságokat, melyekbe beleütközöm. Annak a híve vagyok — bár tudom, hogy ez nem egyszerű ügy —, hogy mindenki, aki a szellemi élet tájékán mozog, a nemzet oldalára álljon, a nemzet érdekében cselekedjék. (…)

— A dühbe gurulásnak soha sincsen létjogosultsága?

— Amikor azt látod, hogy a vakot is kirabolják, meg a süketet s a fogyatékost is félrevezetik, akkor egyfajta igazságérzet okkal horgad fel benned. Jézus is odacsördített az ostorral, mikor a jeruzsálemi templomot kufárok, árusok szentségtelenítették meg. Mindenesetre ő biztosan szeretettel tette, hiszen mondá is: a bűnösökért jött a világba.

— Akkor mondható, hogy néha Gyurkovics Tibor is ostort fon, legyen az civódó magyarságról szóló ironikus költemény vagy egy-egy konzervatív állásfoglalású opusz az elmúlt évek tárcaterméséből?

— Ami az utóbbit illeti: ha Magyarország évszázadok óta nyomorult ország, s ha ez a roncshajó — amit a szocialista rendszer negyven éven át lékelt, átfúrt, felelőtlen hitelekkel foltozott — egyszer mégiscsak kijutott a kikötőből a szabad vizekre, akkor azt tovább rongálni súlyos méltánytalanság. Ráadásul azok, akik brutálisan támadták a rendszerváltoztató kormányt — függetlenül Antallék balekságaitól —, inkább hasonlítottak és hasonlítanak a szállítmány vámszedőire, mint hajóutasokra. Ez a ,,hiszteroliberál" — ahogy kínomban hívom őket — heccből, sikkből, magamutogatásból kigúnyolja azt a ,,marhafajtát", amely neki a tejet adja. Az e csoporthoz tartozó ,,antimagyarok" a tejet lefejik, megisszák; tehetik, hisz többségük az előző rendszerből nőtt át negyed- vagy félkommunistaként.

— Mit ért antimagyarizmuson?

— Akik szinte naponta vizsgát tesznek antiérzésből, a ,,magyarni" és a ,,hogyan gondozd a magyarokat" témakörön belül mozogva szólják le a népet. A nép fiait könnyű dolog leszólni — nehezebb értük, velük élni —, mert azok valóban bőgatyásak, és tájszólnak; igaz, hogy senki sem beszélt gyönyörűbben magyarul, mint Lőrincze, Illyés vagy Tersánszky. Antimagyar, aki ennyire kapálódzik az ellen, hogy a magyarsággal bármiféle kapcsolatba kerüljön.... Az antimagyar, amint lehet, szekértáborba rendeződik, a tőle eltérő tehetség zavarja. Nem csoda, hogy azt az időt áhítom vissza, mikor még ezt Karinthy egészen másképp csinálta, és Kosztolányival a legjobb barátságban voltak! A hiszteroliberál taxisblokádot szervez, hideg szelekről — 1992. március 15. —, barna esőkről képzelődik, feljelenti, például a La Stampában, a konzervatív sajtót. Az üldözött másság egyetlen tömbjébe terelné a cigányt, a zsidót, a boszniai menekültet, a homoszexuálist, a prostituáltat és a bűnözőt, hogy kirekessze a magyar sajátságot. És persze megszerkeszti a Kirekesztők című kötetet.

— A Magyar vadkan című írásában rögzítette Aczél Györgynek egy informális jóslatát. Lényege, hogy azok, akik felemelték szavukat az aláírókért-szamizdatosokért, még vissza fogják sírni őt, Aczélt, ha e szamizdatosok hatalomra jutnak. Vajon miért lett igaza?

— A kádárizmusban Aczél egy óriási fedőt tartott a rotyogó magyar bogrács fölé, azt emelgette ügyesen, hogy a gőz ki-kiszálljon. Főszakácsi ügyességgel kezelte a népi-urbánus kérdést is. Ha fortyant, azonnal rátette a fedőt. Jóslata már 1990-től megvalósulni látszott, de a folyamat betetőzését ez a koalíció valósította meg. A két kormányzó partner, az MSZP és az SZDSZ szürkeállománya között ugyanis óriási a különbség. Az MSZP-nek nincsenek alkotói, ők a puszta hatalom. A kisebbik kormánypárt viszont szinte csak ilyenekből áll, s a kultusztárca is liberális kézen van. Ebből a szempontból nem csoda, hogy mindent maguknak akarnak. Ezt már majdnem el is érték: tévé, rádió, sajtó, irodalom, zene, képtárak... A Beszéljük meg például egy jó kis műsor lenne, de az ismert riporter hangszerelésében ez egy liberál hegedülés. Ilyenkor minden szabad országban hegedül egy nemzeti is. Vajon miért nincs a Gondolat-jelhez hasonló szellemi horizont az innenső oldalon? Az irodalmi műsorokban az megy, hogy én írok rólad, te írsz rólam, és mi vagyunk egy szűk, egymást csócsáló körben a Dosztojevszkij-nagyságú írók. Mások labdáira outot kiáltanak, akkor is, ha vonalon belül volt.

— Erre nincs terápia?

— Fülep Lajost olvastatnék velük! Ő ezt az esetet már réges-rég végiggondolta: ,,Ahol lemondanak a mű autonóm értékeléséről, ott hiányoznak nemzeti jellegzetessége megértésének és értelmezésének föltételei." Végig kellene játszani a meccseket — mert hogyan is van az, hogy az egyik csapat sosem kap edzésfeltételeket: pályát, labdát, tornacsukát, időt, pénzt, s mikor ki kell állni, kiderül, hogy ezek ütője vasütő, hogy nem tudják fölemelni, s a húrozaton is átszáll a labda?!

— Hogy állunk — közelebbről — a művészeti szabályok érvényesülésével?

— Amíg térségünkbeli már országokból kitessékelték az átjárható, nyitott társadalom ideológusát, addig hazánkban a Soros Alapítvány konyhájára jár ebédelni a művészek hetven százaléka. Kulturális életünkre anyagi befolyás nehezedik, az irodalom megvásárlását tapasztalhatjuk. Az állami mellőzésre pedig kézenfekvő példa a könyvkiadási támogatásra létrehozott pályázati rendszer. A tárca által kijelölt kuratóriumok személyi összetételében az elfogultságot nem érdemes bizonygatni. Szintén érdekes a Magyar Művészeti Akadémia története. Azt, hogy a Magyar Tudományos Akadémiának 1948 után újra írótagjai is legyenek, öt esztendeje sikerült föleleveníteni. A demokratikus ellenzékhez tartozók hamar felállították a válogatottjukat, melyben a nemzetibbeknek nem jutott volna csak néhány ,,alibihely". Makoveczcel mi azt akartuk, hozzunk létre olyan Magyar Művészeti Akadémiát, amely nemcsak írókat, hanem zeneszerzőket, képző- és iparművészeket is magában foglal. Éppúgy, mint Kosáryéknak, nekünk is sikerült kiharcolnunk, hogy önálló költségvetés vonatkozzon ránk a tárca költségvetésén belül. Idén azonban besoroltak bennünket az olyan, pályázati támogatáshoz kötött egyesületek közé, mint mondjuk a piripócsi kuglikör... A liberális tömörülés viszont maradt, ahol volt. (…) Egyébként azt senki sem említi, hogy például liberálművészek körömrágva és reszketve várták a Mérleg utca választási győzelmét. Én azonban korábban sem, és most sem akarok a közvetlen politikában részt venni. (...)

Joó István