Aki már kora reggel megbotlik a
lépcsőn,
Elpirul, és még egyszer megbotlik.
Te meg felülről, a fénymázas
ablak mellől
Szoktál nézni, megítélni.
Ilyenkor ösztönösen felkapom
egyik maszkom.
Mindennap ugyanazt a kopottat,
Fából vágottat, keményet,
Ami mögött olyan jó rejtőzni,
Sírni a láthatatlanban,
És ami, ha nem lenne,
Látnál ordítani, megismernél,
Verni mindenkit, aki csak rám néz.
De te sem vagy különb.
S ezt elnézem neked.
Mert nekem a szeretet,
béke mindenekfelett.
És mert fájó vakbele
mindenkinek van.
Vagy lesz, ha lesz egyáltalán.
A különbség köztünk csak annyi,
Hogy én tudok is róla.
És szabadulni próbálok,
Ó, de már mióta.
