Nem vagyok babonás. És egy kicsikét mégis. Az oka: a nagyapám, az apám, az öcsém egyaránt a Zsigmond nevet kapta a keresztvíz alatt.
S még ez lett volna a legkisebb baj...
Nagyapám még a jókaisan romantikus 19. században látta meg a napvilágot. 1896-ban, a jó öreg Monarchia állampolgáraként.
Zsigmond nagyapám pont 18 (!) éves volt, amikor kitört a nagy háború. Az olasz fronton szolgált, ezredkürtös volt.
Leszerelésekor egy egészen más ország fogadta.
A világégést megúszta, Trianonban 28 évre átrakták a csehszlovák világba, a világválság idején járt a belga szénbányákban, ismét magyarként pedig kimaradt a második világégésből. A szovjetté válást követő kuláklistát és vagyonfosztást már nem kerülte el. A „malenykij robotos” sztálini lágert sem. Túlélte. Nagybetegen tért haza.
69 éves sem volt, amikor itt hagyott bennünket. Az ötödik életévemet tapostam, nem sok emlékem maradt róla...
Apám élete már nagyanyám szíve alatt fordulatot vett. A trianoni döntéshozók 1920-ban szülőfalumat – az ugocsai Fertősalmást – Romániának ajándékozták. Egy év sem telt el, Bukarest és Prága felülírta a döntést, s a településcserék következtében 1921-ben apám már csehszlovák állampolgárként látta meg a napvilágot.
1938-ban visszatért a magyar világ. Egy év sem telt el, kitört a második világháború.
Zsigmond apám 18 (!) esztendős volt akkor. Határvadászként szolgált a magyar királyi hadseregben. A front is elérte, és a hadifogság is.
Két évet húzott le a kelet-ukrajnai Krasznij Lucsban. A bányában dolgoztatták. Néha hetekig nem látta a napfényt. Látott viszont száz meg száz halált. Ő – asztmával a mellkasában – hazakerült.
Egy teljesen más országba.
Két évvel a Szovjetunió felbomlása és a családnevét viselő első fiú unoka megszületése előtt halt meg. Nem volt még 68 éves.
Öcsém 1971-ben született. Kései gyerekként. Családtörténetünk iránt érdeklődőként kíváncsisággal vegyes félelemmel vártam, mi fog történni, amikor Zsigmond is betölti a 18. (!) életévét.
Látszólag véget ért a családon ülő „átok”, a világ épen és egészségesen lépett át a következő esztendőbe. Valójában azonban a ’89-es év is felért egy vértelen világégéssel: ekkor alakult át gyökeresen a világrend, dőlt össze kártyavárként a halhatatlannak kikiáltott kommunista rendszer.
S hogy más téren is folytatódjék a családi tradíció: öcsém 1989 őszén szovjet katonaként vonult be, 1991 őszén viszont már az ukrán hadseregből szerelt le...
Az idén lesz 50 éves.
A negyedik világégéstől egyelőre nem tartok. Az öcsém Tamásnak keresztelte a fiát, én Zoltánnak az enyémet.
Habár...
Zoltán 1991. március 15-én jött a napvilágra szovjet állampolgárként. Öt hónap múlva már ukrán állampolgárként folytatta az életét. Jelenleg a kanadai hadsereg tartalékosa.
Azt mondja, kár lenne, ha megszakadna a családi hagyomány, s ha fia lesz, feltétlenül Zsigmondnak kereszteli...
Kőszeghy Elemér
A Székelyföldi Magyar Újságírók Egyesülete által kiadott Múltból jövendőt – Történelem hazulról című kötetből (Sepsiszentgyörgy, 2021, szerkesztette Szekeres Attila). A könyv kapható a Háromszék lapterjesztő standjain.
