Emelem a kelyhet, a bor lefolyik az oldalán, hátha nem vették észre.

A kezem beleakad a mikrofonba, ezt viszont mindenki hallotta.

A kenyérdarabot most sem sikerül két egyforma részre megtörni. Sok a morzsa.

Belebotlik a nyelvem a szent szövegbe. Szégyellem.

Néznek.

Légy sétál a Bibliám betűin. Nem is sétál, szalad. Most meg vakarózik. Miért erre figyelek?

Néznek.

Besüt a nap, pont szemből, megvilágítja az úrasztalát meg engem, az úrszolgáját. Gyönyörű. Zavarja a szemem. Hunyorítok. Na, ez is gyönyörű. Nincs napszemüvegem. Ha lenne, se tehetném fel.

Becsukom a szemem, úgy mondom a liturgiát. Még egy sor, és elérek ahhoz a részhez, amelybe mindig beleakadok. Ők bezzeg a templompadokból tudnák folytatni.

Néznek.

Megint himbálózom egyik lábamról a másikra. A cipőm túlságosan összeszorítja a lábujjaimat, szerintem már csokorba gyúrta őket.

Most látom, a kosztümkabátom ujja is morzsás lett. Nem tehetek ellene, nem söpörhetem le, nem fér bele a liturgiába még egy ilyen hétköznapi mozdulat.

Elviselhetetlen a napfény. Hunyom a szemem. Úgy szeretnék fennköltebb lenni, úgy szeretném magasztosabbá tenni a pillanatot.

Bocsásd meg a mi vétkeinket, bocsásd meg, hogy így végzem a szolgálatot, bocsásd meg, hogy ennyi munkát adok a Szentléleknek, fáradt vagyok.

Valaki beleköhög a bűnvallásba. A bűnbocsánat-hirdetést traktorzúgás nyomja el.

Néznek.

Remélem, hogy látnak is. Remélem, hogy nem csak engem látnak. És nem csak a fáradtságomat meg a sok bakimat. Remélem, látják azt, aki a hibáim ellenére is odaállított az asztalhoz, aki a hibáink ellenére is kínálja nekünk a kenyeret és bort.

Ámen.

Kondor Enikő ref. lelkipásztor, Baca