Telik az idő, és vajon belegondolunk, hogy mit is hozott ez a felfordult, felgyorsult, nem normális világ?! Valamikor a társadalom a jó széles, kitaposott úton haladt, az elődök nyomdokaiba lépett. A hagyományokat nagyon szépen betartva, tisztelve éltünk. Aztán a kommunista világban generációk nőttek fel szigorú szabályokba szorítva, amelyek a rendszer számára „egészséges” (valójában egészségtelen) ,,fejlődést” biztosították. Ezek a sokszor rossz beidegződések lassan-lassan beépültek az elfogadott szokások közé. De ez kiszámíthatóságot is adott, tudtuk, hogy mikor mi várható. A kilencvenes évek után felgyorsult a világ, más erkölcsi, emberi, lélektani, fizikai értékek születtek, más szabályok váltak érvényessé. Ma már nem a kitaposott úton haladunk, hanem összevissza rohangálunk, s néha az az érzésem, hogy fogalmunk sincs, merre.

A kommunikáció, az internet, a mobiltelefonok mind azt az érzést ébresztik bennem, hogy mi, emberek mind távolabb kerülünk egymástól, érdektelenekké válunk egymásnak. Gyermekkoromban sokkal nagyobb értéke volt az adott szónak, ha megbeszéltük valakivel, hogy egy adott napon találkozunk, akkor útnak indulhattam akár 50–100 kilométerre is, tudtam, hogy ott lesz. Ma már bárkivel megbeszélek egy találkozót, előtte még egyszer rácsörgök telefonon, hogy biztos-e. Ez annyira elszomorító, hogy olykor hetekig sem hívok senkit. Régebb leveleztünk is – ma vajon megosztja még valaki ily módon, gondosan, összeszedetten az örömeit és a bánatait? Igen, van mobiltelefon, én is használom, de szükséges rossznak tartom, afféle fizetett ellenségnek. Munkában ma már nélkülözhetetlen – de valóban nyertünk vele?

Nemrég olvastam, hogy ezt a (népbutító vagy oktató?) kommunikációt, a tévé- és internethasználatot, na és a mobiltelefonokat a korrupcióellenes hatóság a saját ellenőrzése alá óhajtja venni, hivatalosan. Nem is tudtam, eddig nem tette? Ja igen, mások szoktak ellenőrizni, legalábbis a székelyeket. A jelek szerint már csak ez hiányzott. Veszett fejsze nyele, mert az egész kommunikációgépezet kikerült az ellenőrzésünk alól, gyermekeinknek olyasmit adunk a kezébe, aminek nem ismerjük, felmérni sem tudjuk a hatását. Nem tudjuk, kivel áll kapcsolatban, illetve hogy valóban az-e az illető, akinek kiadja magát. Annyi tanácsot hallottam már, hogy bizalom kell legyen a családban, és úgy kell nevelni a gyermeket, hogy ne lehessen baj, és tudjunk megbeszélni vele mindent. Egyetértek, de azért óvatosabban az ítélkezéssel, felebarátaim.

Évekkel ezelőtt 14 éves gyermekemet és barátait egy este tizenegykor a diszkóban személyi igazolvány nélkül kapták el a rendőrök. A zömében magyar kiskorúakat éjjel fél kettőig tartották bent a rendőrségen, fényképezni, ujjlenyomatvételért, s ki tudja még, miért. Talán, mert március 14-e volt? Persze, hogy akadtak okosok, akik kitámadtak engem is, hogy miért csinálok akkora cirkuszt, hogy mi lesz a gyermekből, mit keres ekkora korában egy diszkóban stb. Ma már akkori támadóim is azt mondják: „milyen tehetséges lett a fiad”, a trial bike többszörös országos bajnoka, többszörös Guinness rekorder, egy jó sportoló.

Ez már egy más világ. Gyermekkoromban nem volt televíziónk, és az egész utcában csak egy telefon volt, ha telefonálni akartunk, a postára kellett menni. Iskolába az egyik héten délelőtt, a másikon délután jártunk, mégis felnőttünk. Senkinek nem kívánom újra azt az életet, mégis félelemmel nézek a jövő elé. Merre haladunk? Észreveszed a melletted élő embert?! A körülötted levő szépséget, az ég kékjét, az erdő zöldjét? Ez még nem változott...

Orbán Barra Gábor