László Zsuzsa
A lopásról, még egyszer. Nem fogok folytatásos regényt írni, megígérem, és a bankrablás ötletét is elvetettem, de megint kapkodom a fejem. Hogy a fenébe lehet ellopni egy kétméteres, másfél tonnás bronzszobrot? Valakiknek sikerült nyom nélkül eltüntetni egy galaci raktárhelyiségből Ștefan cel Mare mellszobrát. Hát azért ez komoly teljesítmény.
Na jó, feltételezések szerint nem egy darabban lett oda a büszt, ott helyben vágták szét, és olvasztották be. Akkor is, ki kellett ezt találni, megszervezni és sikeresen véghezvinni. A szélhámiához nagyban szükséges a leleményesség, és akadnak olyan történetek, amelyek már szinte elismerést váltanak ki. Mint az az eset, amikor a Nyárád menti faluban megjelent egy segítőkész ember, és felajánlotta, hogy egy decens összegért szerez másik harangot, mivel a régi szerinte kicsit furán szól. Aztán átment a szomszéd faluba, és megismételte az ajánlatot. Nem sok idő múlva meg is lettek az új harangok, ki is fizették a vállalkozót. Ám de mit ad Isten, szomszédolni mentek az atyafiak egyik faluból a másikba, és valahogy itt is, ott is ismerősnek tűnt a harangszó… Azért ész kell egy ilyen csereügylethez. Emberünk közismert, híres figurája volt egy távolabbi városnak, nem egy történetnek volt főhőse, társaságokban nagy előszeretettel emlegették furfangos eseteit, szinte csodálat övezte leleményességét.
Vagy azt is ki kellett találni, miként lehet fényes nappal kirámolni mindenestől egy háromszobás lakást. Állítólag ez sem mese, ismerősöm ismerőseivel történt jó pár éve. Elutaztak néhány napra, és mire hazatértek, üres lakás várta őket. Mikor becsengettek a szomszédba, azok lepődtek meg a legjobban. Azt hitték a család elköltözött: előző két nap többször is fordult egy jól szervezett csapat, akik a szomszédok kérdésére azt válaszolták, hogy a családtól megbízást kaptak, hogy mire visszatérnek a városba, költöztessék el őket. Hogy hová, az csak később derült ki, mert végül csak nyomára bukkantak a kis csapatnak, akik addig nagyjából túl is adtak már az ingóságokon. De ott van a biciklitolvaj esete is, aki egy udvarról tolta ki épp a bringát, amikor a kapu előtt összefutott a tulajjal. Amikor az megkérdezte, hogy hová viszi a biciklit, az volt a válasz, most vette meg a feleségétől. A tulaj kicsit meglepődött, jóindulattal felhívta a „vevő” figyelmét a bicikli hibáira, majd bement a házba, és megkérdezte a feleségét, hogy ha már eladta, mennyit kapott a bicikliért?
Isten őrizz, nem akarok ötleteket adni senkinek, félre ne értsen senki! Ez nem a szélhámia kézikönyve, csak eszembe jutottak ezek a történetek, miközben próbáltam elképzelni magam előtt, ahogy valakik egy másfél tonnás szobrot cipelnek épp. Ja nem, az állítólag másképp volt...
