Kenéz Ferenc Nagyregény címmel jelentette meg válogatott verseinek gyűjteményét, az 1968—2008 közötti verseiből válogat, tizenkét verseskönyvből, hét fejezetben. A fejezet alatt az évszámok jelzik, hogy a ,,nagyregény" kronologikusan épül. Sajátságos, hogy a Hatodik fejezet (1992—1999) üres, egyetlen verset sem tartalmaz.
Egy fehér folt a könyvben. A válogatás és a Kenéz-költészet középpontjában a Második fejezetbe (1978—1980) besorolt, emlékezetes XYZ című poéma áll. Ponthálóban vergődő sorokban néz vissza Kenéz dacosan, vonzóan, felejthetetlenül és haraggal elmúlt éveire, verseire, értelmezi önmagát, előre is meghatározva versvilágát (!), summáját adva köteteibe, költeményeibe zárt lényének, legbensőbb önmagának, a rejtőzködő, de itt önmagát feltárni, megmutatni akaró költői ,,én"-nek. S mindez nemcsak egy szeretetünkre mindenképpen méltó, konkrét személyiség dokumentáris vagy fiktív adatait tartalmazza, hanem megkerülhetetlen adalékokkal is szolgál Kenéz költészetszemléletének változásaihoz is, mely változásokat, ki-, be- és elmozdulásokat az elkövetkező három évtized versei szavatolják.
.........................................................................
Ami egyszer megtörtént a versben..................
Az életben már.................................................
Visszatörténhetetlen,.......................................
.........................................................................
élet kinyílhat-becsukódhat,..............................
lapozgatják életünk..........................................
Kíméletlenül a holtak,......................................
.........................................................................
— kezdődik a vers, és a már-már epikába váltó kor- és kórképek, enigmatikus sorsképletek már a kezdetektől megvoltak, ott tolongtak Kenéz mélakóros verseiben, verses életképeiben. Aztán az eltűnt idő melankóliáját, a tárgyakat arany és vörös ragyogásba vonó és kimerevítő szelíd mélakórt felváltotta valami keserű, de valahogyan mégsem önmaga fölé hajoló, önmagába merülő dac. A melankóliát — amelynek őszi ragyogása felejthetetlenül sütött át még sikerületlenebb Kenéz-verseken is: sorsokon és dolgokon, a tájon és emberein — felváltotta a kíméletlen irónia. És a szomorúság, amelyet néha még az irónia sem tud kivédeni. A Kenéz-versek közben — a kötet meggyőzően bizonyítja ezt is — egyre reménytelenebbül, áttekinthetetlenebbül zsúfoltabbak lettek, miközben a költő a totális kitárulkozásra tett emlegetett hosszú versében kísérletet. Igen szerencsés megfogalmazása szerint ,,felmutatásba vagyunk zárva", s az előre-hátra ingázó, szerteindázó, sokfelé asszociáló versekben kitárul a világ. A veszteség határozza meg a létezésélményt, és ellene — a veszteség ellen! — a leltár is tulajdonképpen. Ettől kezdve a Kenéz-vers olyan mechanizmus, amely önmagát lendíti. A mutatvány folytatódik, versről versre, makacsul, töretlenül és szomorúan, hiszen egyre kilátástalanabb, áttekinthetetlenebb a versbe kívánkozó világ. Érvényes ez a budapesti versekre is. (A nyolcvanas évek vége felé telepedik át a költő Magyarországra…) Hol vannak már az első versek arany és vörös ragyogású, őszi parkjai, hol az önmagukat megvalósítani akaró, versbe írt hősi életek? Minden szomorú, minden félig kész, minden lehangoló. A vers egyre szakadozottabb, töredezettebb. Az irónia persze felragyog — amíg a világ javulásába vetett őszinte hit működteti —, de azonnal kihagy és kihuny, ahogy ez a hit elapad, s a költőn csüggedés vesz erőt. A Kenéz-versben, mint borostyánban a hajdani bogár, ott áll befagyva az elmúlt idő, és a költő fáradhatatlanul keresi mégis: mi, mennyi maradt?
Kenéz Ferenc: Nagyregény. Válogatott versek, 1968—2008. A borítón Sárosi Csaba grafikája. Pallas-Akadémia Kiadó, 2008.
