Én is átkapcsoltam valamiféle turbó üzemmódba, és pörgök ezerrel. Fáradhatatlanul teszek-veszek, és egyfolytában indulnék ki a házból. Néha rá kell szólnom magamra, hogy álljak már le. Valahogy mindent egyszerre akarok csinálni, és azt azért mégsem lehet. Mintha kicserélték volna az elemeimet, feleannyi idő alatt végzem el a dolgaimat, mint eddig, szóval hatékonyabban működöm. És be kell vallanom, hogy szinte folyamatosan jókedvem van. (Lehet, hogy nem vagyok normális?) De hát már csak ilyen a tavasz, a napsütés, ezt hozza elő az emberből. Nagyobb lendülettel tervezget, könnyebben veszi az akadályokat, és a problémák sem tűnnek annyira sötétnek.

Épp azon gondolkozom, hogy mihez fogjak hozzá nagy jókedvemben, amikor hirtelen elszégyellem magam. Szinte bűntudat ébred bennem. Szabad nekem így érezni, amikor az elképzelhető legnagyobb szörnyűségek történnek? Tönkrement életek, kétségbeesés, kilátástalanság, félelem, halál. Hogy jön ide a tavaszi jókedv? Nincs bennem empátia, ennyire érzéketlen lennék? De nem lenne képmutatás együttérzésből elfojtani az elemi jókedvet? Hogy is van ez? A természet nem vesz tudomást háborúkról, nyomorúságról, (ha hagyjuk), végzi a dolgát. Él. Próbálom helyrerakni a lelkiismeretemet. Az ember tudomást vesz ugyan mindezekről, de elemi ösztönökkel ő is élni akar. A legnehezebb helyzetekben, körülmények közt is. És az éle­t­ösztönt, az élni akarást nehéz elfojtani. Jó ideje élünk szorongva, félelmekkel, most is van rá okunk bőven. De meddig lehet félelmekkel, szorongva élni? A fejemben is nagy a pörgés, próbálom nyakon csípni a bűntudatomat, nem érzem jól magam, ha körülöttem ólálkodik.

Tavasz van, süt a nap, szól a zene, mellettem a könyveim, este találkozom a barátaimmal. Nem fogok hazudni, jókedvem van. Nem tehetek róla. Szégyellnem kellene magam? Hogy van ez?