Színművészet és versművészet, ha nem is szoros, de mindenképp valamiféle kapcsolatban áll egymással. Mert ha az arra termett színész verset ad elő, a szöveg él, míg közönséges halandó szavalatában csak kínlódik.
Erre, talán, bizonyíték lehetett volna a csütörtök esti találkozó a Fapados Kultúr Caféban Nemes Levente színművésszel – végül nem úgy adódott. De ez nem baj.
Nemes Levente – aki, mint maga fogalmazott, „társalgó típus, és ha úgy adódik, szenvedélyes is” – hévvel és szeretettel beszélt életéről és az életével szorosan összefonódó színházról, sikerekről és csalódásokról is és persze nagy álmáról, miszerint „a legmagasabb kultúrát kell adni a székelyeknek, nem alja dolgot”. Aki felszínesen bár, de ismeri Nemes Levente életútját – vagy a Tamási Áron Színház utóbbi harminc évének történetét –, az tudja, Nemes Levente álmát megvalósította – hogy milyen harcokat kellett ehhez megvívnia, arra (és sok minden másra is) Erőss Bulcsú kérdéseire adta meg a válaszokat: igazi színművészhez illően szórakoztatóan, de elgondolkodtatóan is. Végül a versmondás elmaradt, az est azonban enélkül is élményként marad meg a maroknyi közönség emlékezetében.
