A sepsiszentgyörgyi vadászati múzeumban tartott koncert alkalmával Demeter Jánost, a múzeumot fenntartó Vadon Egyesület ügyvezető igazgatóját a háromszéki, székelyföldi vadászkultúráról, a vadászhagyományok megtartásáról faggattuk.
– A székelyföldi vadászkultúrában, az öltözetben, szokásokban, egyebeken hogyan jelennek meg a hagyományok? Nem véletlen a kérdés, nem titok, hogy ezen a téren sok rosszat is lehet hallani…
– Felemás a helyzet. El kell mondani, hogy Székelyföldön az 1989 előtti időkben – amikor az állami erdészet kezelte az erdőket, és csak egyeseknek lehetett vadászni – nagyon komoly vadgazdálkodás zajlott. A vadászatok megszervezése is nagyon magas szakmai szinten történt. Ezzel együtt működtek az amatőr vadásztársaságok is, ahol viszont sajnálatos módon abban az időben nem a hagyományok ápolása volt a legelső szempont. Inkább az, hogy azok az emberek, akik ezt meg tudták maguknak engedni, hétvégeken találkozzanak, menjenek el egy vaddisznóhajtásra, mert igazából egyébre nem lehetett vadászni, ezt engedte meg az akkori helyzet.
– Történt-e változás a rendszerváltást követően?
– Jó és rossz irányban is történt változás. Sajnos, ha valaki nem azzal kezdi fiatalkori életét, hogy egy kicsit elmélyed Fekete István, Széchenyi, Kittenberger könyveiben, újgazdagok szórakozásává nő ki benne a vadászat, egy divat lesz számára. A vadászat ennél sokkal intimebb kapcsolat a természettel, nem lehet degradálni arra a szintre, amely csupán arról szól, kinek milyen drága a fegyvere, ruhája.
– Beszéljünk saját vadászati kultúránkról.
– A magyaroknak, nekünk is európai vadászati kultúránk van. Ez egyrészt a sajátunk, melyre ráépült a későbbi germán, német vadászati kultúra – amelyet nem vettünk át egészében, de részben beépült a sajátunkba. 1990 után erre nem igazán figyeltek oda az emberek, ez nem volt kihívás. Az volt a lényeg, hogy végre a felszabadult vadászati lehetőségeket gazdaságilag, de más szempontok szerint is minél jobban hasznosítsák. Hála Istennek, most felnőtt egy generáció, amely egyrészt Magyarországon tanult, másrészt itthon külföldi vadászokat vadásztatott. Ez több szempontból is jó volt. A külföldi vadászokkal jött az igény, hogy szükség van a vadászkultúra elemeire. Szükség van egy jól elkészített terítékre, egy vadászkürtre, tudni kell, hogyan kell átnyújtani a töretet – ezek mind szerves részei a vadászatnak. Ezek a dolgok elkezdődtek, úgy érzem, felnőtt az a nemzedék, amely a vadászatot nem feltétlenül a ravasz elhúzásával azonosítja, hanem egy sokkal szélesebb skálán látja a dolgokat, életformaként, természethez való viszonyulásként. Ennek rengeteg alkotóeleme van, de boldog és büszke vagyok, hogy ezekkel a fiatalokkal együtt dolgozhatok programokban.
