Barabás Zsolt felvétele
Fiatal színművésszel bővült a Tamási Áron Színház társulata. Szalma Hajnalka négy évig a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházban, egy esztendeig a temesvári Csiky Gergely Színházban játszott, most ősztől pedig Sepsiszentgyörgyön dolgozik, a Sirály című előadásban Mását alakítja. Szalma Hajnalkával mostani szerepéről, pályájáról beszélgettünk: mint mondja, nagyon jó csapatba került, elégedett.
― Hogy lettél szentgyörgyi színésznő?
― Egy szép napon felhívott Bocsárdi László, és megkérdezte, lenne-e kedvem ide jönni. Nagyon régi vágyam volt ide kerülni, mert az én színházi értékrendem, az én színházi hitem, az én színházi álmaim szerint a Tamási Áron Színház Erdélyben a legjobb. Számomra nagy büszkeség, nagy megelégedettség, hogy itt lehetek.
― Melyik szereped hagyott különösen mély nyomot benned az udvarhelyi, illetve a temesvári társulatnál?
― A legelső: ahogy kikerültem a főiskoláról, Udvarhelyen rögtön a Sirályban Nyinát játsztam, az nagyon meghatározó volt. Gyönyörű, egyik legszebb élményem, egyik legtisztább alakításom nagyon megmaradt. Temesváron egyetlen szerep állt igazán közel hozzám, ez Knutzon Közeleg az idő című darabjából Rebekka, ezt még a mai napig is játsszuk.
― Most megint Sirály. Mit láthat ebben az előadásban a néző?
― Igazából nincs csinnadratta, nincsen látvány, nincs akrobatika, nincs benne semmi hatásvadászat. Emberekről szól, emberi viszonyokról. Nagyon sokat beszélgetnek a színpadon, nagyon érdekes és furcsa, akár unalmas is lehet az előadás, ha valaki nem érzi meg, hogyan kell figyelni. Mély, pici, apró emberi rezdülésekről szól, arról, hogyan szeretünk összevissza, hogyan magányos és hogyan boldogtalan mindenki. Akinek jó szeme van erre, szeretni fogja. Csehov nagyon-nagyon tudja, hogy kell beszélni magányról, keserűségről.
― Ez Csehov óta nem változott semmit?
― Mindig vannak magányos, keserű és boldogtalan emberek.
― És Mása? Ő milyen?
― Másáról azt szokták mondani, hogy alkoholista, halálosan szerelmes Kosztyába, és feketében jár. E három vonás mögé még szerettem volna belopni valami emberit: igenis, ragaszkodtam hozzá, hogy Mása nevessen, kacagjon ― nem nagyon lehet nevető Másákat látni ―, hogy fiatal legyen, azt akartam, hogy legyen benne is élet, ami aztán lassan-lassan kifogy, kihal. Ragaszkodtam ahhoz, hogy szerethető legyen ő is, ne legyen az a tipikus figura, akit elutasít Kosztya, hanem lehessen szeretni ezt a lányt, legalább a nézőnek, ha már Kosztyának nem. Ezt kerestem, hogy szerethető legyen. Nagyon magányos, nagyon boldogtalan lány ő is.
― Mennyire vesz igénybe az, hogy a lehető legtöbbet próbálsz beleadni egy szerepbe?
― A próbafolyamat nagyon, egy előadás nem annyira. Az a fajta ember vagyok, aki pár hét után kezd eggyé válni a figurával. Ez nem egészséges, nem jó, de én mindig hazaviszem a szerepet.
― Milyen, amikor egy színész több társulatot kipróbál?
― Szerintem jó. Feltölt, felfrissít.
― Említetted, itt mindennap rácsodálkozol valamire.
― Csodálkozós, lelkes típus vagyok. Szeretek rácsodálkozni valamire, mert ez az egyetlen, amit magammal tudtam hozni gyermekkoromból. Gyermeknek lenni pedig nagyon jó, gyermeknek kellene maradni...
