Az első fejezet írásai az irodalmi kánon mibenlétét vizsgálják, és egyben betekintést nyújtanak a kánonkutatás módszertanába. Az irodalomelmélet kortárs irányzatainak meglátásaira alapozva a szerző arra kérdez rá, hogyan képződik meg a mindenkori mércét és értéket képviselő irodalmi művek rendszere, mitől válik egy mű klasszikussá, milyen kánonok léteznek egymás mellett egyazon időben, hogyan változnak a különböző irodalomtörténeti korszakokban, különböző ideológiák hatására, mi képvisel értéket egy bizonyos történelmi kontextusban, és értéktelenedik el egy másikban, milyen tényezők befolyása alatt kerülnek a művek a centrumból a perifériára, és fordítva. Olyan kérdések ezek, amelyeket nem kerülhet meg az irodalommal foglalkozó ember. Az, hogy mi kerül be a tananyagba, híven tükrözi az irodalmi kánon éppen aktuális állását. Átlagolvasókként is ezen alakulásfolyamatok befolyása alatt állunk, ezek döntik el olvasói és értékpreferenciáinkat. A vizsgált kérdéskör különösen érdekessé és tanulságossá válik napjainkban, a multikulturalizmus és értékpluralizmus korában, világítanak rá az írások.

A kánon(ok) kérdésével szoros összefüggésben tárgyalják a világirodalom vándortoposzait a második rész tanulmányai, amelyek egyetemi jegyzetként, de ugyanakkor lebilincselő esszékként is olvashatók. A világirodalom klasszikusainak bemutatása nem a kronológiát követi, hanem a témák és motívumok visszatérésének logikáját, a szövegközi — intertextuális — kapcsolatokat, így kerülnek egymás mellé ókori és posztmodern szerzők, alkotások. A Trisztán-legenda, a Jónás-történet, az utópia, a labirintus, a különböző regénymodellek vizsgálata alkalmat ad a különböző korok és nemzetek műveinek összevetésére, a motívumok vándorlásának nyomon követésére. Ebben a megközelítésben a világirodalom nem polcon porosodó könyvek halmaza, hanem élő anyag, az válik klasszikussá, az „kanonizálódik", amit a későbbi szövegek — témák, motívumok szintjén, utalások, nyílt vagy burkolt idézetek formájában — átörökítenek, magukba emelnek.

Kultusz és irodalom (politika) viszonyát három tanulmány járja körül a kötet zárófejezetében. Amint azt az erdélyi irodalom Ady-kultusza vagy Kőrösi Csoma Sándor alakjának mitikussá növelése is jól példázza, a kultusz és kanonizáció kérdései a transzszilvanista hagyománnyal fonódnak össze. ,,Kánon és kultusz sok tekintetben rokon fogalmak. Mindkettő döntő szerepet játszik egy közösség önazonosságának megteremtésében és fenntartásában. Mindkettő úgy konzervál, hogy el is fedi a műveket: a jelen felől konstruálja meg a mintának tekintett múltat, mégpedig legitimációs céllal" — írja Tapodi Zsuzsa.

A kánon visszatérő kérdése teszi egységessé a kötet szemléletét, és alakítja ki az egyes elemzések módszerét. A ,,soha el nem vesző könyv" utal az irodalom létmódjára, a szövegközöttiségre, az értékek átörökítésé­re, a kulturális hagyomány továbbélésére, ugyanakkor a kultúra fenntarthatóságába és közvetíthetőségébe vetett hitet fejezi ki.

Erről a hitről tesznek tanúbizonyságot a kötet írásai.

Pieldner Judit