Nemrég már említettem, hogy fiatalkoromban, a legnehezebb körülmények közt, a kilátástalanság ideg- és lélekölő megpróbáltatásai közepette és ellenére is, itt igen sokáig pezsgett az élet, bármennyire is hihetetlennek, ellentmondásosnak tűnik. Színházi kollokviumok, fontos képzőművészeti rendezvények, kiállítások (Medium), sepsiszentgyörgyi alkotók által szervezett nemzetközi akcióművészeti fesztivál (AnnArt), félig-meddig titokban működő jazzklub, filmvetítések, fiataloknak szóló zeneaudíciók, nívós irodalmi kör, táncház… Azért ez a felhozatal azokban az időkben komoly teljesítménynek számított. Remek, tehetséges, elhivatott, bátor embereknek köszönhetően ezek mind megvalósulhattak. És azok, akik közülük még mindig velünk vannak, ugyanolyan elszántan teljesítik a mai napig a küldetésüket. Szóval, kis városunk, amíg tehette, utolsó erejéig próbált, csak azért is, élhető életet élni. Vagy inkább, az akkori időknek megfelelő, stílusosabb megfogalmazásban: túlélni.

Aztán, mint sokan mások, elkanyarodtam, különböző más helyekre vitt az utam. Igen sokáig csak „vendégnek” jártam haza, amikor tudtam, és ilyenkor megpróbáltam azt a kevés időt a családommal tölteni. Bár, ha alkalmam volt valamit megnézni, meghallgatni, nem hagytam ki, de az édeskevés rálátást engedett az itteni hétköznapokra. Hosszú évek után – nem egy megállót érintve – tértem vissza. És jól tettem.

Elfogultságomat félretéve, a legkritikusabb, legtisztább szemüvegemmel nézve is szeretem, amit látok. Mert persze hogy sehol sem tökéletes minden. De bátran merem állítani, hogy szülővárosom a mostani, újból nem könnyen élhető időkben is állja a sarat. Azt is ki merem mondani, hogy igenis, az egyik legfrissebb szellemiségű város. Az elmúlt két év mindenhol, mindenkit padlóra vágott, de lassan kezdett visszatérni az élet, és itt aztán nagyon is. Szinte mindennap bepattanhat az ember valahová. Színházba, koncertre, kiállításmegnyitóra, könyvbemutatóra, és sorolhatnám még. Van nekünk elegánsabb teázónk, és van igazi „romkocsmánk”, itt is, ott is izgalmas dolgok történnek, izgalmas emberek közt. És van nekünk könyvvásárunk, SepsiBookunk is, nem is akármilyen. Hála és köszönet érte! És jó látni azt a sok szép fiatalt, gyermeket utcákon, rendezvényeken, könyvvásáron. Valahogy az emberben éledezik a remény, hogy még sincs minden veszve. Persze tudom, hogy ezeket a gyerekeket, fiatalokat „elveszíthetjük”, ha egy jobb élet kilátásai okán tovább­állnak. Mert joguk van hozzá.

Pedig itt is lehet, lehetne élni. Csakhogy sajnos az élet nem csak zenéről, színházról, kiállításokról, könyvbemutatókról és vásárokról meg egyéb rendezvényekről szól. Igen, én is elmentem, és bár más lehetőséget is mérlegeltem, mégis ide jöttem vissza. Igaz, már nem fiatalként… De hátha a fiataljaink közül minél többen, minél előbb visszatérnek. Mert megéri majd nekik, mindenféle szempontból. Mert nem rossz hely ez. Nem csak egy város a sok közül.