Akár szó szerint is beküldhettem volna a szerkesztőségbe négy évvel ezelőtti, nevünk helyesírásának védelmében írt figyelmeztető soraimat (Vigyázzunk nevünk helyes leírására).
Íme egy részlet az akkori jegyzetemből: „Régi jó barátom kért, kártérítési ügyben tanúskodnék nagyanyja nevének más-más iratokban előforduló, különbözőképpen írt és használt nevének azonos személyre vonatkozó egyértelműsítésében. Nos, amikor a jegyző úr aláírás végett elém tette a tanúvallomást tartalmazó nyilatkozatomat, abban mind a szóban forgó személy, mind pedig az én nevem ékezethiányos alakban szerepelt. Felhívtam a figyelmét, hogy márpedig én ezt alá nem írom, hisz a nevek téves leírását tartalmazó dokumentum megmásította az én (…) nevemet. (…) A jegyző felháborodva vette tudomásul visszautasításomat, állítólag »emelt hangú« észrevételemet, s négyrét hajtva az aláírásra előkészített iratot, titkárnője asztalára dobva közölte, hogy ebben az ügyben velem tovább nem tárgyal, barátom keressen más tanút, vagy forduljon más közjegyzőhöz.”
Észrevéve a jegyző, hogy az összehajtott okmányt szétnyitottam, majd lefényképeztem, azonnal lehiggadt, és utasítást adott neveink helyes, ékezetekkel ellátott formájával új hitelesítő okmány kiadására, melyet így természetesen aláírtam.
Az eset ez év júniusában megismétlődött. A helyszín ezúttal Teodora Rozalia Bogdan jegyzőnő Lázár Mihály utcai irodája. A kérvényező: régi ismerősöm, a beidézett két tanú: barátom és jómagam, kettőnk nevében összesen öt, ékezetet igénylő magánhangzó. A felháborodott személy: a jegyzőnő magyar anyanyelvű asszisztense, aki méltatlankodásomat a jól ismert „Romániában élünk!” jelszóval próbálta elutasítani, mely magyarázná, hogy ő nem kötelezhető a magyar ékezetes magánhangzók használatára.
„Ha én igénylem, akkor Önök kötelesek a magyar nyelv szabályait tiszteletben tartani” – érveltem. A közben megjelenő jegyzőnő is asszisztense álláspontját képviselte, irodájába távozva azonban mégis kérte román anyanyelvű munkatársát az okirat kérésemnek megfelelő formában történő megszerkesztésére, aki azonban ezt visszautasította. Ekkor újból megjelent a jegyzőnő, és közölte a kérvényezővel, hogy az új időpont kitűzése érdekében hívjon más tanúkat, fizessen be újabb száz lej közjegyzői költséget, vagy forduljon más közjegyzői irodához.
Eddig a történet. Szomorú, mert anyanyelvhasználati jogaink alkalmazásában épp jegyzőinknek, jogászainknak kellene példát mutatniuk. Amennyiben az igénylő nem tartja szükségesnek nevének helyes leírását, ám legyen: használják az ékezetek nélküli angol írásmódot, hisz gyakran látni hasonlót román nevek esetében is. Amennyiben azonban az ügyfél elvárja, mi több, követeli a pontosságot, akkor egy hivatalos személynek is kötelessége eleget tenni ennek.
Sajnálatos tény az is, hogy a városunkban működő nyolc közjegyzői iroda vezetője között csupán egy magyar anyanyelvűt találunk.
Legyen figyelmeztető ez a velem (de feltételezhetően másokkal is) már másodjára ismétlődő eset a hivatalos iratok kiadásánál, átvételénél. A személyazonossági igazolványunkban megjelenő nevünktől eltérő bármely alaknak ugyanis a jövőben olyan következménye is lehet, hogy saját magunk számára kell kérnünk közjegyzői névazonosítási eljárást. De ami ennél is fontosabb: legyen annyi nemzeti önérzetünk, hogy – Márai Sándor szavaival élve – ne hagyjuk neveinkről lehullni az ékezeteket!
