A mindenkori irodalom kedvenc témája a kisváros fontoskodó népességének rátartisága, a túl komolyan vett intézményeivel és tisztségviselőivel, ahol a helyi „tekintélyek” a hivatkozás örökös tárgyai.
Ők a megkerülhetetlenek, a helység jelentős polgárainak a gyülekezete. És ha valaki érdemei vagy vagyona révén országos hírnévre tesz szert, a rendkívülinél is rendkívülibb tekintély birtokában egyszerre minden téren tanácsadó lesz.
Gabriel Chevallier (1895, Lyon – 1969, Cannes) Clochemerle című regénye (1934) nem tartozik a jól ismert alkotások közé, de egyetemistaként hozzájutva (baráti tanács és kölcsön alapján) nemegyszer fordulhattak kérdően hozzám szüleim, amikor hangosan felnevettem. Clochemerle kisváros (nagyközség?), ahol mindenki ismer mindenkit, és minden polgárának megvan az a képessége, hogy valamely területen tekintély legyen, s ezért tanácsa, véleménye megkerülhetetlen. A templomhoz közeli terecskén pisildét (piszoárt) létrehozni férfiszükségletként jelenik meg. A polgármester több férfi tanácsára elmondja a tervet a tekintélyes Tafardel tanárnak, aki helyesli az elképzelést. Ám meg kell nyerniük Courtebiche bárónőt, Ponosse-t, a katolikus papot, Girodote közjegyzőt és nem utolsósorban Putet hölgyet, akinek ablakából látható lesz a pisilde, és aki ilyképpen felügyelheti az építmény majdani használatát.
Érdekesnek és megosztónak találtam a könyvből az alábbi szövegrészt: „A nő nem könyörül meg azon, akit már nem szeret. Nincs benne érzelem, sajnálat, emlékezés. Számára az elhagyott férfi megszűnt létezni.” A regény e kevésbé humoros idézetével fordítanám megfontolandóra írásomat. Hozzáfűzném, hogy nem lehet egy elválás előzményeit a megélt élmények sutba dobásával örökre száműzni életünkből. Hisz hány eset van, amikor visszatér valaki elhagyott szerelméhez, mert másik választottja sem földre szállt angyal. Persze egy fekete folt örökre megmarad, ami el-elhangzik a hétköznapok vitáiban, és óvatosabbá válik a visszafogadó is a napi „haragszom rád”-ok idején.
