Megértjük azok gondját, panaszát, akik a szomszédos utcában a járdák rossz állapota miatt bosszankodnak, egy kicsit arrébb az úttesten tátongó méretes gödör okoz bosszúságot a járművezetőknek, egy távolabbi lakónegyedben az utcai világítással nincsenek megelégedve, nagyon sokan a parkolóhelyek hiánya miatt neheztelnek. Nem csak a gondok-bajok kötnek össze minket, sepsiszentgyörgyieket, hanem az örömök is, ha látjuk, tapasztaljuk, hogy környezetünk tiszta és rendezett, a játszóterek tele vannak gyermekekkel, az Erzsébet park padjain jókedvű emberek üldögélnek és osztják meg egymással gondolataikat.

Élhető és szerethető a mi városunk, mégis van olyan, ami miatt naponta mérgelődünk: a saját szemetünk.

Nézem, ahogy tömbházunk közelében óráról órára gyűl a szemét a kék, zöld, sárga kuka előtt, mellett, mögött. A látvány egyre elkeserítőbb, a bűz egyre távolabbra terjeng. És mindazok, akik otthonainkban gondosan gyűjtjük külön-külön a lebomlót, a papírt, a műanyagot, a fémet, egyre kevésbé tudjuk megközelíteni a sok száz környékbeli lakásból kikerülő szemetet elnyelni hivatott tárolókat, mert az utcán hever az elhasznált pelenka, a káposztalevél, a rothadó tavalyi krumpli, a foszló pizsama, az újonnan vásárolt televízió doboza (pedig a kartonnak külön kukája van), az elromlott hajszárító és a sok-sok műanyag csomagoló. Ez mind a mi szemetünk.

Pedig bőven lenne hely a kukákban, az sem lehet kifogás, hogy a lebomló hulladék számára épített, zárható kóceráj kulcsát otthon felejtettük, hisz a zár régóta nem működik. A köztisztasági vállalat emberei rendszeresen ürítik a tárolókat, mégis fertővé vált az a hely, amelynek közvetlen közelében gyermekek hintáznak, csúszdáznak, homokoznak…

A helyzet a kukázókat nem zavarja, aki pedig viszi a gondosan különválogatott hulladékot, keresi az utat, hogy tudná megközelíteni a kukákat, és minden alkalommal kérdi magában: ezek is mi vagyunk, sepsiszentgyörgyiek?