A ’48-as emlékpark az első. Ez a legújabb, folyamatos fejlődésben van, Czetz János emlékkopjáját alig egy hónapja avattuk fel, készül azóta a Tuzson Jánosé, a Turóczi Mózesé, a Végh Antalé és a Berde Mózsáé. Neki amúgy szobra is van az Erzsébet parkban, oda is mindjárt eljutunk, de előbb a Székház. A Gábor Áron Terem zárva, adják a kulcsot kérdezés nélkül is, a könyvtárosok nem alkalmatlankodnak idegenvezetői pózban. Hosszú történet, a történészek ma is vitáznak afelett, Gábor Áron 1848 novemberének melyik zűrzavaros napján jelentette be a forrófejű székelyeknek, hogy márpedig ő készít ágyút, s ha az működőképes lesz, ám lehet harcolni az osztrákkal. Nem volt valami szép a vascső, amelyet Bodvajból lehozott aztán, csúfolták is varangyos békának (itt újabb kitérő: a történészek afelett is vitáznak, Gábor Áron vagy Bodor Ferenc volt-e az öntőmester – szerintem nem az a fontos, ki olvasztotta az ércet s öntötte formába, hanem hogy ki találta ki az akkori, itteni lehetőségek között a használható ágyúcső elkészítésének módozatát, s ebben a kérdésben én egyértelműen Gábor Áronra szavazok). Tény, hogy Gábor Áron nem csak eszközt adott a Háromszék önvédelméért fegyverbe szálló székelyeknek, hanem hitet is – és a kettő együtt elégségesnek bizonyult, hogy hónapokon át a körbekerített kicsiny haza függetlenségét megvédjék. Nem ok nélkül vagyunk hát büszkék a mi negyvennyolcunkra, nem ok nélkül fordulunk szorultságunkban a múlthoz erőt meríteni – de vajon ezt megérti-e más nemzet fia? A vendégek megértették.

Erzsébet park. Berde Mózsa szobra, odébb a Honvédemlék. Hosszú történetű ez is, zaklatottabb sorsú műemlékről nem is igen tudok, pedig Erdélyországban az elmúlt száz esztendő sok furcsaságot produkált. Építés, rombolás, újraépítés, újralerombolás, kijutott a szabadságharc negyedszázados évfordulóján felavatott oroszlános emlékműnek minden. Hogy most újra eredeti állapotában állhat (na jó, a lefejezett oroszlánok helyett az ötven éve faragott hasonmásokkal), az obeliszk három oldalán a Jókai által megfogalmazott feliratokkal, annak is története van – hogy ez egyáltalán megvalósulhatott, az annak köszönhető, hogy bár nem sok területe van hétköznapi életünknek, amit ne a politikum irányítana, a műemlékvédelem azonban szakemberek dolga. S ők más szemmel nézik a világot.

Szovjet hősök emlékműve. Újabb hosszú történet, ágas-bogas ez is, mert mifelénk nem egyszerű az élet. A lényeg ismert: az országzászló köveiből építtette fel a kommunista rendszer ugyanazzal a Puskás István építésszel, aki pár évvel korábban azt építette; formáját, méreteit (1944 centiméteres magasságának a „felszabadítás” évére kellett utalnia) „felsőbb utasításra” nyerte el, és naná, hogy augusztus 23-án avatták fel, hetvenegy esztendővel ezelőtt. A vendégek hajlottabb korú tagjai emlékeztek azokra a monstre felvonulásokra: túl sok nosztalgia nem csengett ki szavukból, amint unokáiknak próbálták elmagyarázni a rendszer öndicsőítésének lényegét.

Gróf Mikó Imre szobra, a Lábas Ház tovább, hát persze hogy ennek is hosszú a története. 1849-ben a finnyás orosz tisztek innen dobáltatták ki az iratokat az utcára, hogy csizmájukat össze ne sározzák sétáik közben. Volt aztán bíróság és siralomház, akarták lebontani és elköltöztetni, végül a levéltár lakta úgy le, hogy beszakadt födémgerendákkal kapta meg a város  tizen-egynéhány esztendővel ezelőtt.

Szobros kitérő, Márton Áron és Szent István a katolikus templom udvarán, II. Rákóczi Ferenc az egykori játszótéren, arrébb Mikes Kelemen a nevét viselő iskola előtt. Minap írtam össze, a városban, közterületen és közintézmények udvarán mintegy negyven szobor és emlékmű áll – nem rossz teljesítmény egy ekkora várostól. De hát a múlt kötelez, s a történelem szele sokszor kavart vihart e vidéken, olyannyira, hogy adósságunkat törleszteni emberöltőkbe telik még. Dolgozunk rajta: pár nap, és nyilvánossá válik a Petőfi-szoborpályázat, pár hét, és helyére kerül az In memoriam Vaszi Jánoska emlékmű.

És így mendegéltünk tovább, vissza a főtérre, én kiszáradt torokkal, a vendégek nevektől és évszámoktól kavargó fejjel, és együtt megállapítottuk: bizony, szép ez a város. Ismerni kell, hogy megszerethető legyen. Vagy: szeretni kell, hogy megismerhető legyen.