Azonban bármennyire is villámgyors és kiemelkedően ügyes volt, sajnos volt egy nagy hibája. Folyamatosan dicsekedett, piszkálta a többi versenyautót. „Én vagyok a leggyorsabb, hahaha! Nincs nálam gyorsabb a vidéken! Na, mi van, nem tudtok lehagyni?” – gúnyolódott minden egyes győzelem után. Bár a többieknek ez roppant rosszul esett, igazán visszaszólni mégsem tudtak és mertek, hiszen mit volt mit tenni, valóban ő volt a leggyorsabb.
Egy napon azonban történt valami. Amikor a versenyhez készülődtek, a kapun begurult egy kis piros versenyautó, csillogó motorral, koromfekete kipufogóval, ezüstös kerekekkel felszerelve. A fekete versenyautó, amikor észrevette, hogy új vetélytárs érkezett, rögtön odagurult hozzá:
– Mit keresel itt, hékás? Ez nem ilyen kisautóknak való hely. Itt komoly verseny folyik – vetette oda gúnyosan, amire azonban a kis piros versenyautó nem válaszolt, csak csöndesen készülődött.
Amikor elérkezett az idő, felsorakoztak a startvonalhoz. Szokás szerint a korábbi győztes, a fekete versenyautó állt az első sorba, a kis piros autónak csak a hátul jutott hely. Elindult a verseny.
A fekete versenyautó azonnal az élre állt, és mint mindig, alig tudták a többiek megközelíteni. Nem is nagyon figyelt oda, mi történik mögötte, vidáman fütyörészve adott gázt, és úgy vette a kanyarokat. Pedig jobban tette volna, ha időben hátrapillant! Ugyanis eközben a kis piros versenyautó sorban előzte meg az előtte haladókat. Már csak két kör volt hátra a versenyből, amikor már a harmadik helyen állt, majd a zöld verseny­autót megelőzve az utolsó körben közvetlenül a fekete versenyautó mögött száguldott.
Ekkor vette észre a fekete versenyautó is, hiszen a visszapillantó tükörben azt látta, hogy egy piros folt szalad, közvetlenül a nyomában, s hol jobbról, hol balról próbál melléje kihúzódni. Pánikba esett. Minden erejét beleadta, hogy a kis piros versenyautót leszakítsa magáról, de hiába adott teljes gázt, hiába igyekezett tökéletes kanyarokat venni, az utolsó fordulónál a kis versenyautó egy csel után belülről mellé bújt, és hatalmas gázt adva leelőzte úgy, hogy a célvonalon majd egy autóhossznyival előbb ért be, mint a fekete autó.
Hatalmas volt az üdvrivalgás. Mindenki a kis piros versenyautó köré gyülekezett, őt ünnepelte. De az igazság az, hogy ez a nagy lelkesedés nemcsak a piros versenyautónak szólt, hanem annak is, hogy végre valaki legyőzte azt a nagyszájút, aki annyi bosszúságot okozott már hetvenkedésével. Többen oda is mentek hozzá, kárörvendve mosolyogtak és kérdezgették:
„Na, mi van, hová tűnt az a híres gyorsaságod?” Vagy: „Nocsak, már egy ilyen kis piros autó is le tud győzni?”
A fekete versenyautó pedig roppant kínosan érezte magát. Szégyellte, hogy vesztett, és megdöbbent, hogy mennyire nem szeretik őt a többiek. És már nem is a vereségét szégyellte igazán, hanem azt, ahogyan eddig viselkedett. El is határozta, hogy mostantól csendben tűri a kárörvendő megjegyzéseket, és csak a következő versenyre koncentrál.
Úgy is lett. Soha még ilyen csendben, fegyelmezetten nem készült fel versenyre, mint ahogyan azt a következő napokban tette. Sőt, ha kellett, kérés nélkül segített a többieknek, ha valaki rászorult. Lassan el is maradtak a gúnyos és kárörvendő
megjegyzések.
A verseny napján pedig a fekete versenyautó szó nélkül gurult oda a startvonalhoz, a győztes kis piros versenyautó mögé. És bár a gúnyolódásról és hetvenkedésről örökre leszokott, magában azért szilárdan eltökélte, hogy egy nap ismét ő lesz a leggyorsabb versenyautó a környéken.

A mese az Újabb rosszcsont mesék című kötetből való, amely Neuburger – Kohánszky Kinga illusztrációival a Cicero Kiadó gondozásában jelent meg.