Amikor az örmények elleni keresztes hadjárat megkezdődött, s a török hadsereg évszázados sérelmeket torolva meg, következetesen és ma már felfoghatatlan indulattal és bestialitással gyilkolászott, maradtak túlélők, akikbe nem lehetett belefojtani a szót, akik töredékesen, részletekben elveszve, a túlélő szemtanúk hitelességével vallottak elképzelhetetlen megpróbáltatásaikról. Akkor legalábbis úgy tűnt, senkinek nem lehet rálátása a teljes és precízen összehangolt, germán pedantériával kivitelezett akciósorozatra, amelynek bevallott-bevallatlan célja a törökországi örmény népesség kiirtása volt! Aztán megjelent a kor egyik népszerű német írójának, Franz Werfelnek a Musa Dagh negyven napja című megdöbbentő regénye, amely újra elindította az emlékezések áradatát, s tényleg úgy tűnt, mindent tudunk erről a genocídiumról.

De mindig kiderül, a sok is milyen kevés. 2004-ben jelen meg és aratott méltán világsikert Antonia Arslan regénye, a Pacsirtavár, amelyből döbbenetes hatású film is készült, s amely úgyszólván az utolsó utáni pillanatban íródott, amikor már befejezték földi vonulásukat a túlélő szemtanúk, de a véres családtörténetekből, a família szenvedéstörténetéből merítve az írónő fel tudta eleveníteni a majdnem évszázados tragédiát. A regény a Mentor Kiadónál jelent meg Király Kinga Júlia ihletett, átélt fordításában. Áprilisban a Fészek-klubban egy örmény esten hallhattam felolvasásában egy részletet a regényből, s döbbenhettem rá arra, hogy milyen keveset tudunk mégis erről az egészről, s hogy ennek a szenvedéstörténetnek az aspektusai már-már túl vannak az elviselhetőség határán. Emlékeztetnek is persze, hogy mindez ne történhessen meg soha többé!…