A világ végéig vezető rettenetes út során Susanig ezeket a szavakat forgatja a szájában. Ezekben találja viszont a nyugalmát. Nem győzhet a rossz. Nem, ha létezik a jó is. Tagadjuk le a jelent, tagadjuk le, hogy benne élünk, és Szempad hangja, mintha magáé az istené volna, hamarosan visszatér.

Pontosan ebben a pillanatban a lovascsoport megáll a Vár előtt. A kertkapu tárva-nyitva. A fények, a hangok és a színek visszafogják őket egy kis időre. Egyikőjük sem gondolta volna, hogy eltántoríthatja őket holmi elbizonytalanodás.

— Holnap, inkább holnap — dohogja a fogatot jelentő két katona közül az egyik, és ellehetetlenülve dörzsölgeti nadrágjához a kezét.

A tiszt azonban elkapja a megfelelően dühödt hangnemet:

— Ezek a korcsok ünnepelnek! A mi vereségünket ünneplik! — üvölti. — Az oroszokat várják!

Aztán a sűrűsödő alkonyatban feltűnik az Esthajnalcsillag. Miközben a buján tekergő vörös rózsák és a jázminok illata részegítő melankóliával tölti be a levegőt, hallani, amint Hrant a dudukját hangolja a platánok alatti emelvényen, majd belekezd egy hosszas, panaszos melódiába.

De a hangnak egyetlen néma csuklással vége van. A férfiak csendesen ülnek a kertben szanaszét. Hrant torkát pedig egyik fülétől a másikig jól irányzott, biztos mozdulattal vágta el a kés. Levon Jakovljan, a postás az asztaltól valamivel távolabb topog, épp a masináját készíti elő, hogy megörökítse a pillanatot. Ő is hasonlóképpen végzi. Szó nélkül összerogy, szelíd szemei kifordulva, fehéren a réten, és a fű lucskos lesz lassan a vértől.

Miből lesz a gyilkolás? Mivé lesz a vér, amikor hirtelen a fejekbe száll? Hogy szomjazik meg rá valaki? Aki megkóstolta, azt mondják, nem tudja elfeledni.

Pillanatokon belül ragadozó hordává alakul a lovascsapat. Macskagyorsasággal állják el az összes kaput. A nagy bejáratit, a hátsó konyhait, a nappali és az erkély közöttit, még az ólomba ágyazott angol üvegajtókat is. A ház vendégvárón adja meg magát, akárcsak a gazdája.

Szempad és Susanig még mindig a konyhában vannak, s miután kinevetgélték magukat az előbbi évődésükön, átadják magukat a megrendítő érzésnek, hogy nagyon, de nagyon jól van ez így, soha nem éreztek ekkora szerelmet egymás iránt, lám, mindennek megvan a maga jó oldala, s mekkora adomány az is, hogy észreveszik ezt is. Az asszony ül, a férje mögötte áll, a testével oltalmazza ezt a meghitt felismerést, de a meghittséget megzavarja az érzékelés: előbb csak hallják, néhány pillanat múlva már látják is, hogy megzavarták őket. Minden ajtóból, mint valami hosszúkás testet öltött lidércek, feléjük villannak a pengék. A hadnagy kibújik mögülük, átmegy a nappalin, és belép a konyhába. Olyan gyűlölettel sétáltatja meg a tekintetét rajtuk, hogy úgy érzik, valóban arcul csapták őket. Majd felüvölt:

— Hát itt vagytok! Árulók, hitszegő kutyák! Megtagadtátok a kajmakám parancsát! De én most nyakon csíptelek, és egytől egyig meglakoltok!

Szempad a hadnagyra néz, semmit nem ért. Susanig viszont igen. Megérti a halált, a gyilkolást. Fel akar állni valami kedves, hívó mozdulattal, hogy lefegyverezze a hadnagyot. Honnan is tudhatná, hogy Hrant és a fényképész már halott?

De Iszmail rá se néz. Szárazon mondja az övéinek:

— Fogjátok meg az összes hímet, és vigyétek át a másik szobába!

Mint partra vetődött halak, úgy vergődik Szempad és Krikor, utóbbi még elképedve odaszól:

— Orvos vagyok! És ez az úr itt gyógyszerész. Nem bánthattok minket! — de áttuszkolják őket a nappaliba, az ács ikrekkel, a görög pópával meg a többiekkel együtt. Szuren, aki eddig az emeleti szobában nézte búsan a naplementét, a lárma hallatán lejön. Csendes, illedelmes. Az apjához bújik, és vár. A többi fiúgyermeket, Leslie-t, Garót, Vartan fiát, Jameset és Rupent, a kertész fiát szintén átvezetik a nappaliba, sorba állítják őket a nemrég befejezett virágmintás falikárpit előtt. Az asszonyokat a szemközti falhoz lökdösik. Susanig képtelen megmozdulni. Nézi a szeretteit. Kitágult szemei kifejezéstelenek, a keze pedig egyre mélyebbre süllyed a zsebeiben, és görcsösen megmarkolja a kincseit. Veron és Azniv az oldalán állnak, majdhogy nekidőlnek, s magukhoz szorítják a kislányokat. Nincs fölösleges mozdulat. Zokszó sincsen. Megkísérelnek beleveszni a kárpit virágmintáiba.

Egyedül Nevart sírdogál csendesen egy sarokba rogyva, s öleli a lánykaruhában bájolgó Nubart.

Így teljesedett be Szempad családjának sorsa. Pengék villannak, üvöltések szakadnak, és vér, vér mindenhonnan. Piros virág Susanig szoknyáján: lefejezett férje fejét az ölébe dobták.

Szoknyájába burkolózva, a húsvéti keresztmintás kötény alatt, amire Susanig oly érthetetlenül büszke, Henriette áll, csak néhány hónapja kezdett el igazán beszélni, azóta folyton cseveg, meséket mondogat magának, és bebújik mindenhová, mint egy zengő kisegér. Egy vérsugár, ami az apja fejéből fröccsent ki, a kötényen keresztül eláztatva az anyaöl biztonságos sötétjét, átitatja őt is teljesen. Valami fojtogató szag elűz minden más szagot, a szája megtelik folyadékkal, sokkal melegebbel, mint amit valaha is anyjától kapott. A borzalmas áradat körbefolyja a lelkét, magával sodorja őt is.

Henriette soha többet nem szólal meg az anyanyelvén. És minden más nyelvben, minden más országban idegennek fogja érezni magát. Olyasvalakinek, aki kenyeret lopott, aki mindenhonnan kirekesztve él, családtalanul, mindig irigykedve a mások gyermekére. Összegömbölyödve fog sírni még a menekülés után is minden áldott éjszaka, amíg belemerevedik valami csendes bárgyúságba, megcsonkítva a saját életét és tehetetlenül várva a visszatérést régi otthonába, amit majd az Isteni fény és apja ártatlan arca kísér.

Garo nyugodt, mosolygós arccal hever a földön, kis keze a felkoncolt hasán. Leslie négykézláb igyekszik bemászni a csillogó kristályos kredenc alá, de elkapják, kihúzzák a lábánál fogva, és úgy vágják a falhoz, hogy a kicsi feje mint egy túlérett görögdinnye megy szét, agyvelőt és vért fröcskölve a virágmintákra. Újabb örmény vérvirágokat.

Szuren, akit szintén halálra sebeztek, egyetlenegy dologgal van elfoglalva. Elfedni a lefejezett apja szégyenét, akinek a falhoz támasztott, lecsúszó törzse még mindig pumpálja a vért. Mennyi vére is van egy emberi lénynek! A gyógyszerész kicsi, egykor szorgos kezei most kifehéredve merednek az égre, mint egy Keresztlevételen, és hiába fohászkodnak kegyelemért, amiért élni s így halni volt kénytelen. A gyermeknek végül sikerült odakúsznia, és ráborult meghalni az apja testére, így kérve bocsánatot mindkettőjükért.

Krikort, mivel ellenszegülni próbált, utoljára hagyják. Van azért némi logika a hóhérkodásban. Így még hozzáfűzheti, Izsákra utalva:

— Őt hagyjátok! Nem örmény!

Addigra már mind felfogták, itt nem rablók gyilkolásznak, s hogy a tanácsháznál levőknek is ugyanez juthatott, hogy csak az örmények elől fordult ma el az Isten, akinek hűlt helyén az égen vérfelhők suhannak.

És csakugyan, a hadnagy, aki eddig folytonos önkívületben, elragadtatva szemlélte az eseményeket, a szablyája hegyével mutogatva a következő áldozatra, megragadja a sarokba szorult Izsákot, és kirugdossa a szobából. Nem kegyetlenkedik vele. Izsák egész hátralevő életében mindennap bocsánatért fohászkodik, amiért nem osztozhatott örmény barátai sorsában, amiért nem maradt velük, megáldani legalább őket, hisz ez lett volna a kötelessége. Imáival naphosszat ostromolja az urat, míg végül ezerkilencszázhuszonháromban a szmirnai tűzvésszel be nem teljesedik az ő görög sorsa is, Iszménéével együtt, méltóságteljesen.

Krikorról letépik a ruhát. És a dolgon roppantul szórakozva levágják a heréit.

— Mi van? A szeretőd volt? — csúfolódik a hadnagy, amikor Susanig és a többi nő felsikolt.

Krikor halálüvöltése megszűnik abban a pillanatban, amikor a szájába tömik, mit levágtak elébb. Azok a korábban ironikus és bölcs szemek a rettenettől kitágulnak hirtelen, és Susanig sűrűsödő kínjában arra gondol, bárcsak volna egy hajtű a keze ügyében, amivel véget vethetne Krikor szenvedésének.

De Krikor még eleven, amikor a halottakkal együtt kihúzzák a házból, hogy bedobálják őket a teniszpályának megásott üregbe, ahol a frissen odahordott föld illatozik. Egymás hegyén-hátán kilökdösik az asszonyokat is, hogy részt vegyenek.

A hadnagy mosolyogva így szól:

— Ültessétek le a ház asszonyát! És adjátok már ide a kötényből azt a fejet!

Susanig időközben finoman lezárta Szempad csodálkozó, tágra nyílt szemét.

— Csakhogy tudjátok: nem vagyunk vademberek! Felszabadítottunk titeket! Most pedig megválunk a hulláktól, és utána megvacsorázhatunk. E szörnyű faj minden hímje bűnös. Ezért kellett megölni őket. Ha egyet is életben hagyok, később még ki tudja, milyen megtorlásokkal jön nekem!

Legalul fekszik Szempad. A fejét rosszul illesztették vissza a testéhez, arca szorosan a földbe fúródik. Rajta, egyik a másikon, az ikrek. Tekintetük üveges, sose láthatták álmaik Amerikáját. Édesapjuk még évekig levelezik a túlélőkkel, türelmesen kivár, minthogy senki nem látta meghalni őket. A hunyt szemű nagy Garo a következő. Haszontalanul erős karjai még a halálban is satuban tartják a kis Garót, akit nem tudott megvédeni. Fölébe dobják Vartant, a katolikus sekrestyést, s vele együtt, hatalmas vágással a mellén, a fiát. Hiába az egzotikus név, a sors rontását nem lehet levenni.