Évtized, évszázad

Lapozgatom a centenáriumra kiadott, különös formájú kétnyelvű kiadványt, s akaratlanul is összevetem azzal az állapottal, amit ma látni, hallani, tapasztalni a gyárban. Mintha a korábbi száz év változásai sűrűsödtek volna egyetlen szűk évtizedbe. Mintha az egykori Bérpalota, a mai polgármesteri hivatal épületében kezdődött viszontagságos és változatos gyártörténet eseményei ebben a változásokkal terhes pár esztendőben egyetlen lejtmenetbe váltottak volna. Ennek körülményeiről, okairól és következményeiről, a mostani életben maradás lehetőségeiről beszélgettünk Sándor Csaba főgépésszel és Kelemen Béla szakszervezeti vezetővel, miközben bejártuk a ma is megbecsülést parancsoló gyárépületet.

A magánosítás

Lerágott csont, annyit írtak róla, hogy már nem is érdemes beszélni róla — mondja Sándor Csaba, aki hosszú ideig szakszervezeti vezető volt a szentgyörgyi gyárban. S ezzel aligha szállhatunk vitába, hiszen az 1998-as privatizációs döntés utáni történetről külön riportot lehetne összeállítani. Igaz, néhány kérdés mindenképp megválaszolatlan maradna, hiszen az 1998-ban hat cigarettagyárral és tíz, úgynevezett fermentálóüzemmel rendelkező állami mamutot rendkívül gyanús és zajos körülmények között vezették át a magánszférába. Ez bővelkedett privatizációs panamákban, visszaállamosításban (egészen pontosan a privatizációs szerződés érvénytelenítésében), telekspekulációban és még ki tudja, hány olyan akcióban, amelynek folyamata aligha feltárható. Mindez akkor, amikor a jelentős gazdasági potenciállal rendelkező multinacionális cégek erőteljes hadjáratot indítottak a hazai piac megszerzéséért. A cigarettagyári fáma azt is tudni véli, hogy egyik multi a román dohánytársaság megvásárlását fontolgatta, mi több, lépéseket is tett, ám végül három óriás épített gyárat, a panamáktól is megtépázott, értékeitől lecsupaszított, a technológiai fejlesztésekben is némileg lemaradó gépezet azonban ezzel aligha tudta felvenni a versenyt.

Leépülés

Összesen négy szakaszban zárták be a részlegeket, gyárakat, bocsátották el az alkalmazottakat ahhoz, hogy mára egyedül a szentgyörgyi gyár maradjon talpon, a piaci részesedés pedig öt százalék alá zsugorodjék. A folyamat persze nem volt lineáris, s ez a szentgyörgyi gyár termelését, az alkalmazottak számának alakulását, illetve az egy főre eső termelés volumenét tartalmazó statisztikában is nyomon követhető, amelyet riportalanyaim bocsátottak rendelkezésemre.

1989-ben a konkurencia megjelenésével az állam egy utolsó beruházásra szánta el magát, a szentgyörgyi gyárban egy előkészítő vonalat szerelnek fel, ám a lépés nem hozott eredményt — tudjuk meg a gyár szakembereitől. Ekkor jelennek meg a szépen csomagolt külföldi cigaretták, s a hazai kezd teret veszíteni a piacon. A későbbi fejlesztések azt mutatják, hogy ezt a döntéshozók felismerik, 2004 után már itt is modern csomagolóvonalakat szerelnek fel, de valószínűleg későn lépnek, így kevés sikerrel. Ráadásul a kínálat is bővül, közel félszáz cigarettamárkával kísérleteznek, ám legtöbbjük egyszerűen nem válik be a piacon.

Az előbb említett statisztika szerint, míg a rendszerváltás évében több mint hatezer tonna cigarettát termelt a szentgyörgyi gyár, s az utolsó ,,állami" évben ez alig ötszáz tonnával csökkent, addig 2006-ra a termelés összvolumene nem érte el az ötszáz tonnát, magyarán a réginek kevesebb mint egytizedére esett vissza. Ekkor az átlagban hatszáz körüli alkalmazott csaknem kétharmada volt kénytelen megválni munkahelyétől.

Kiútkeresés

A 2006-os esztendő — a termelés szempontjából — a gyár utóbbi, közel két évtizedének mélypontját is jelenti, az alkalmazotti létszám csökkenése azonban ekkor még nem állt meg. És ha az egy főre leosztott termelést nézzük — ezt hívják szaknyelven munkatermelékenységnek —, akkor még szembeötlőbb, miért volt szükség további létszámszűkítésre. Az akkor már a privatizációs viharon átesett társaság szentgyörgyi gyárában ugyanis az egy főre jutó termelés ebben az évben csupán 1,9 tonnára rúgott, holott a ,,régi szép időkben" ennek ötszörösét is meghaladta. A szakemberek szerint egyébként akkor lehet nyereséges egy cigarettagyár, ha alkalmazottanként legalább tíz tonna cigarettát állít elő.

A létszámcsökkentés korántsem volt fájdalommentes, de Sándor Csaba úgy látja, minden alkalommal körültekintően jártak el. A cél mindig a gyár talpon maradása volt, s ebben a folyamatban bizony nem csak a létszámcsökkentés, hanem a fizetések lassúbb növekedése, vagyis a reálbércsökkentés is szerepet játszott. Hiszen míg ’89-et követően a cigarettagyár elit fizetést adott, mostanra az átlaghoz igazodtak. A legújabb leépítést egyébként november folyamán hajtották végre, ezzel a gyár alig száz alkalmazottra csökkentette a létszámot. A statisztika pedig azt mutatja, hogy a termeléscsökkenés megfordult, 2008-ban már ezer tonna cigaretta gördülhet ki a gyár kapuján.

— Május, júniusban már kezdtünk nyereségbe fordulni — mondja a főgépész —, s bár nem volt fájdalommentes, egyre több jel arra mutat, hogy sikerül megmenteni a sepsiszentgyörgyi cigarettagyárat.

Egy kis múlt

Egy kérdés erejéig beszélgetőtársaimmal azt igyekszem megfejteni, hogy Szentgyörgyön miért is lehetett évszázadig meghatározó iparág a cigarettagyártás. A gyártelepítés akkoriban minden bizonnyal a viszonylag nagy kiterjedésű dohányültetvények hozadéka — vélik a mostaniak —, s a hosszú fennmaradás, sőt, a fejlődés elsősorban a jó tervezésnek, alapozásnak tudható be. Na meg az akkori kedvező piaci viszonyoknak. A Pacé oldalában például még a húszas évek elején is termeltek dohányt, az úgynevezett kislapis mellett a Virginia vagy nagylapis is honos volt. Ennek ellenére manufaktúra jellegű termelés, vagyis bőrszivargyártás soha nem volt jellemző, hiszen mindig a kornak megfelelő technológiával gyártották itt a cigarettát. A gazdasági körülmények persze sokat változtak, ma már aligha meghatározó az a tény, hogy hol termelik az alapanyagot. Sokkal inkább a piachoz kötődő viszony határozza meg egy-egy gyár, netán csoport működését.

Látogatóban

A hatalmas és még mindig a gondozottság látszatát mutató gyártelepen járva a dohány keserédes illata érződik. S az illat csak fokozódik, ha a patinás épületek valamelyik szintjén belé­pünk egy-egy csarnokba. A háromszintes technológiát egyébként folyamatosan cserélik egyszintesre — kapok némi szakmai eligazítást, miközben végigjárjuk az egyébként külső szemlélőnek meglepően szellős épületet. A technológiai fejlesztésekkel, na meg a sajátos munkatempóval (amikor megrendelés érkezik, akár három váltást is szerveznek) magyarázzák azt is a szakemberek, hogy egy-egy teremben semmi mozgás nem tapasztalható. Sőt, üresen állnak új gépsorok fogadására. De a cigarettasodró vagy éppen -csomagoló vonalak mellett is csak néhányan sürgölődnek, hiszen a különböző munkafázisokat a gépek önállóan végzik. A hatalmas méreteket szemlélve az is érthetővé válik, hogy itt az egyszerre nagy tételben gyártott, jól bejáratott márkának van esélye, hiszen az átállás meglehetősen időigényes. Arról nem beszélve, hogy egy új márka bevezetése két évbe is beletelhet, ha egyáltalán siker koronázza — mondják a vendéglátók.

Ezeket az érveket hallgatva és összevetve azzal, hogy itt a ,,leépülés" időszakában több tíz új márkát is kipróbáltak, a laikus szemében is összeáll a kép: a privatizációs hercehurca, a piac gyors átalakulása, a versenytársak agresszív nyomulása, a cigarettafogyasztás általános csökkenése (ezt egészségügyi szempontból akár üdvözölhetjük is), általában a hazai nagyipar hanyatlása mellett bizony a rossz stratégiai döntések is közrejátszottak. Ha egyáltalán lehetett legalább középtávon érvényesíthető stratégiai döntéseket hozni a felgyorsult változások közepette.

Talán új kezdet

A későbbi korok ipartörténetében a cigarettagyár rendszerváltás utáni időszakát mindenképpen a sűrű változások idejeként fogják jellemezni. A maroknyi munkaközösség, na meg a tulajdonos Galaxy Tobacco olasz érdekeltségű részvénytársaság szakemberei bizakodóak, hogy azokban a bizonyos évkönyvekben nem a sepsiszentgyörgyi cigarettagyár utolsó időszakáról írnak majd a későbbi krónikások.